Öt csapda, amibe éppen belesodródik az európai energiapolitika

Az orosz–ukrán fegyveres konfliktus kirobbanását követő heves nyilatkozatok enyhülni látszanak. Joe Biden „minden energiahordozóra” kiterjedő szankciójából végül kimaradt az USA szempontjából egyedüliként nehezen nélkülözhető urán. Míg a német gazdasági miniszter március elején még úgy fogalmazott, hogy országa felkészült a gázcsapok elzárására, egy hete már 2024-es határidőt jelölt meg a függetlenedés céldátumaként.

Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az azonnali szankció nem megvalósítható, a politikai nyomás azonban megmaradt, így kezdetét vette a számháború arról, hogy melyik európai ország lesz képes a legkorábban elérni a teljes függetlenséget az orosz energiahordozóktól. A licitbe az Európai Bizottság is beszállt és megkezdte a közösség energiapolitikájának áthangolását az új, elsőszámú célnak megfelelően. Az előzetes javaslatok alapján az irányváltást több olyan ellentmondás is terheli, amelyek a jövőben az egész közösségnek súlyos károkat okozhatnak.

A zöld technológiák nem jelentenek megfelelő alternatívát

A bizottság elsősorban a zöld technológiákra (megújuló energiahordozók, hidrogéngazdaság) építő fejlesztésekben látja a függetlenedés útját. Az ellátásbiztonság fenntartásához azonban az időjárásfüggő megújulók beépített kapacitásának növelésével párhuzamosan szükséges a villamosenergia-rendszer egyensúlyát biztosítani képes, gyorsan szabályozható kapacitások fejlesztése is. Az utóbbi feladatot jelenleg gáztüzelésű erőművek látják el, így nem véletlen, hogy a német kormány korábbi programjában – az ambiciózus megújuló célok mellett – a gázerőművek kapacitásának bővítése is szerepelt, és maga a bizottság is ezért minősítette a technológiát fenntarthatónak taxonómiarendeletében. Ha azonban Európa csökkenteni kívánja függőségét, nem építhet új gáztüzelésű erőműveket.

A szabályozható kapacitások biztosításának két alternatív módját a lítiumion-akkumulátorok és a hidrogéntechnológia jelentik, amik gyártásához – azon túl, hogy egyelőre rendkívül költségesek – olyan nyersanyagokra van szükség (például nikkelre, kobaltra, vagy palládiumra), amik jelentős részét vagy Oroszországban, vagy más, politikailag instabil régiókban (jelentős részben orosz vállalatok) termelik ki. Ráadásul Európa a megújuló alapú termelőeszközök (illetve azok alapanyagainak) oroszlánrészét is importálja. A zöld technológiák térnyerésével tehát az Unió az orosz földgázfüggést szintén orosz nyersanyagfüggésre cserélné.

A bizottság gázpiaci intézkedései és piacosító törekvései között ellentmondás van

Az Európai Bizottság kiemelt prioritású célja a piaci liberalizáció, ezért korábbi szabályozási csomagjaiban arra ösztönözte a tagállamokat, hogy ne kössenek hosszú távú gázszerződéseket, valamint hogy építsék le az állami szabályozást és tulajdont az energiaszektorban. Az új bizottsági intézkedések azonban gyökeresen ellentmondanak a korábbi elveknek és ezért egyelőre nem világos, hogy milyen piacszervezési átalakítással jár majd a bevezetésük. Például az EU múlt héten hosszú távú gázmegállapodást kötött az Egyesült Államokkal, ami idén év végéig 15 milliárd, 2030-ra pedig fokozatosan 50 milliárd köbméter többletbeszerzést tesz lehetővé. A bizottság korábban azzal kritizálta a hosszú távú szerződéseket, hogy azok tartós függőséget alakítanak ki, nem átláthatók, és akadályozzák a piaci versenyt. Az új megállapodással kapcsolatban mindhárom kritika érvényes: a szerződéssel az EU tartós függőséget alakít ki (igaz nem Oroszországgal, hanem az USA-val), az ár nem nyilvános (de az aktuális világpiaci árak ismeretében vélhetően magas) és kizárja a verseny lehetőségét.

A megállapodás alighanem az első mérföldkövét jelenti a bizottság másik nagy intézkedésének: a közös európai gázbeszerzésnek. Ez azonban szintén ütközik a liberalizációs alapelvvel, hiszen a bizottsági vezetéssel és tagállami részvétellel létrehozott, hosszú távú szerződésekre épülő új platform célja egy európai szintű kartellt megalapítása, ami mind a világpiaci, mind a belső verseny fokozásának ellentmond.

A Bizottság harmadik javaslata, hogy a tagállamok biztosítsák gáztárolóik legalább 80 (jövőre már 90) százalékos töltöttségét a fűtési időszak kezdetéig. A tagállamok azonban nagyon különböző volumenű tárolási kapacitással rendelkeznek, azaz a szabálynak csak úgy van értelme, hogyha egyes országok bérbe adják kapacitásuk egy részét más országoknak. A tárolók biztosításáért járó kompenzációs mechanizmuson a bizottság jelenleg is dolgozik, de az mindenképpen egy központilag szabályozott eljárás lesz, ami kevéssé egyeztethető össze a tárolók piaci alapú működtetésével. Ráadásul számos tagállam – a bizottsági iránymutatások nyomán – az elmúlt években leépítette azokat az állami eszközöket, amelyekkel ki tudná kényszeríteni az új kötelezettségek teljesítését a piaci szereplőktől, így az intézkedés az állami szabályok (piaci mechanizmusok rovására történő) visszaépítését jelentené.

Végül, a magas orosz függőség részben a piaci működés eredménye. A vállalatok beszerzéseiket nem a beszállító nemzetisége, hanem a termék ára alapján bonyolítják. Oroszország elsősorban azért domináns az európai piacon, mert olcsóbb gázt kínál más szállítókkal szemben. Ebből az is következik, hogy ha Európa továbbra is fenn kívánja tartani gázpiacának liberalizált működését, akkor hiába költ rengeteg pénzt a cseppfolyósított földgáz befogadására képes infrastruktúra fejlesztésére, a vállalatok – különösen a háború után – továbbra is az olcsó orosz gázt fogják vásárolni. Az ellentmondás csak az orosz import korlátozásával oldható fel, ami azonban nem egyeztethető össze a liberalizált piaci működéssel.

Az új célkitűzés mélyíteni fogja Európa szociális problémáit

Ahogyan azt számos nyugati politikus egyértelművé tette: az orosz gáztól való függetlenedés nem lesz olcsó, és az energiaválság miatt egyébként is rendkívül magas árszintek további emelkedésének súlyos társadalmi következményei lesznek. Még nincsenek egységes statisztikai adatok arról, hogy a napokban véget érő fűtési időszakban hogyan emelkedett az energiaszegény háztartások aránya az Európai Unióban, de az előzetes eredmények meglehetősen sötét képet festenek. Azokban az országokban, ahol nem működnek – a magyar rezsicsökkentési programhoz hasonló – hatósági fékek a tarifaszabályozásban, már az energiaválság tavaly őszi kirobbanása óta is emberek millióinak kellett dönteniük arról, hogy jövedelmükből fűtsenek vagy élelmiszert vásároljanak. Az Európai Bizottság fontos célkitűzése az energiaszegénység csökkentése, azonban ez teljességgel ellentmond a magas költségekkel járó függetlenedési célkitűzésnek.

Különösen abszurd, hogy a bizottság továbbra is ragaszkodik a kvótakereskedelmi rendszer kiterjesztéséhez a háztartások épületeire és közlekedésére (amire a magyar sajtóban többnyire „lakossági karbonadó javaslatként” hivatkoznak). Az intézkedés mesterségesen tovább emelné a háztartási tarifákat és ezzel – Brüsszel elképzelése szerint – nagyobb energiahatékonyságra kényszerítené az embereket. A bizottság a befolyó pénzt a szociálisan rászoruló rétegek megsegítésére költené, azonban – ha eltekintünk az adminisztratív és technikai kihívásoktól – ez aligha lenne elegendő arra, hogy a drasztikus áremelkedést kompenzálja. A rezsikiadások arányának növekedése a családok költségvetésében megakadályozná a háztartásokat abban, hogy az energiahatékonyság-növelő beruházások megvalósításához szükséges finanszírozási forrásokat előteremtsék, így az intézkedés tovább mélyítené a szociális problémákat.

Az ambiciózus célok kommunikációjára építő energiapolitika káros

Az elmúlt egy hónapban a legnagyobb kihívást az energiaszállításokat érintő szankciók lebegtetése okozta Európa energiapiacának, hiszen az áremelkedés jelentős részéért a fenyegető nyilatkozatok (és a korlátozó intézkedésektől való, fel-fellobbanó piaci félelem) felelősök. Az újabban felmerülő ambiciózus függetlenedési határidők pedig egyértelmű jelzések az alternatív kitermelő országoknak, hogy az EU-nak nagyobb szüksége van a gázra, mint valaha. A politikai nyomástól vezérelt kommunikáció eredménye, hogy a következő években nemcsak Oroszország fog minden lehetséges centet kisajtolni az európai piacból, de a többi potenciális szállító is, mert a közösség vezetői egyértelműen a tudtukra adták, hogy rá vannak szorulva az energiahordozóikra.

Az európai szakpolitikára jellemző, hogy hosszú távú célokat tűz ki, majd ezekhez intézkedéseket és forrásokat rendel. Ez időnként kedvező, mert nem csak a bürokráciát, de a piaci szereplőket is orientálja. Csakhogy a jelenlegi esetben a reális célok és intézkedések meghatározásához nem volt elég idő, így azok elsősorban politikai kommunikációs törekvéseket szolgálnak. A piaci szereplők élménye pedig, hogy egy egyébként is rendkívül turbulens időszakban, a kommunikáció esetleges, irreális és kiszolgáltatott helyzetbe navigálja az Európai Uniót. Ez az árak ingadozásához és a gázszállítók piaci erejének növekedéséhez vezet, ami rontja Európa egyébként sem könnyű helyzetét.

Bár a megszokás és a politikai nyomás miatt csábító Európa vezetőinek tovább folytatni a megkezdett számháborút, a függetlenedési törekvések esetében ettől mégis érdemes lenne eltekinteni. Olyan helyzetben vagyunk, amiben a megfontolt cselekvés kifizetődőbb a vehemens nyilatkozatoknál.

Az ideológia-vezérelt energiapolitikai célokat észszerűre kell cserélni

Az energiapolitikai döntések nehézsége, hogy egyszerre több, egymásnak gyakran ellentmondó célkitűzést kell szolgálniuk. Ezért a célok számának növekedése negatívan hat az egyes célokban elérhető teljesítményre. A szakirodalom többnyire három észszerű elvárást fogalmaz meg az energiapolitikával szemben: az ellátásbiztonságot, a megfizethetőséget és az alacsony környezetterhelést. A három célra gyakran „trilemmaként” hivatkoznak, utalva arra, hogy egy-egy intézkedés csak egyet, vagy kettőt szolgálhat egyszerre, a harmadikat szükségképpen sérteni fogja.

Az elmúlt évtizedekben az Európai Unió – és különösen néhány tagállam – a fenti észszerű célkitűzések mellett ideológia-vezérelt célokat is megfogalmazott. Ilyen például a technológiai orientáció (a megújulók előnyben részesítése az atomenergiával szemben), a piaci liberalizáció (a verseny fokozása minden áron), vagy az integráció (egy nagy, közös Energiaunió létrehozása). Ezek az ideológia-vezérelt célok egyre gyakrabban megelőzik az észszerű célkitűzéseket (lásd német atomerőművek leszerelése), ami szükségképpen az utóbbiak sérülését eredményezi.

Az orosz energiaimport teljes megszüntetésére irányuló törekvés – legyen az morálisan bármennyire megalapozott – egy ideológia-vezérelt célkitűzésnek tekinthető. Könnyen belátható, hogy a túlzott orosz függés kockázatot jelent, de az is, hogy az ellátásbiztonsági optimum nem az orosz beszerzés teljes megszüntetése, hanem egy kiegyensúlyozottabb, diverzifikáltabb beszerzési portfólió kialakítása. Márpedig az unió minden újabb és újabb ideológia-vezérelt céljával csökkenti az észszerű célokban elérhető potenciális teljesítményét, és jelenleg úgy tűnik, hogy az orosz beszerzés mielőbbi megszüntetése érdekében minden lehetséges eszközt be fog vetni.