Klímavédelem: megoldóképlet helyett tanuló rendszerek

Szakmai és baráti beszélgetéseken egyaránt gyakran találkozom olyan véleményekkel, amelyek mögött egyfajta csodavárás húzódik meg. Félreértés ne essék: én is izgatottan várom a valódi áttörést a fúziós energiában, ahogy a zöldhidrogén-alapú meghajtással kapcsolatos fejleményekhez is nagy reményeket fűzök. Azonban szilárd meggyőződésem, hogy kifejezetten félrevezető stratégia egy kócos hajú tudós megjelenésében bízni, aki előáll majd a klímakatasztrófa veszélyét egyetlen varázsütésre eltüntető megoldóképlettel.

Legfőképpen azért nem, mert ez a hozzáállás könnyen ad felmentést a konkrét és azonnali cselekvés alól – márpedig a klímacélok elérésében ezeknek a célzott lépéseknek minden másnál jóval több hasznát vesszük. Hadd hozzak erre egy konkrét példát, a földgázt, amely a fosszilis energiahordozók közé tartozik ugyan, az azonban, hogy mekkora a hozzájárulása a károsanyagok emissziójához, alapvetően a végfelhasználáson múlik.

Magyarországon sokan egyetértenek abban, hogy a nukleáris energia és a megújulók együttműködése és összehangolása elégíti ki hosszútávon az energetikai szükségleteket, miközben a hagyományos technológiákat fokozatosan kivezetjük a rendszerből. 

Az időjárási sajátosságokhoz igazodóan képződő nap- és szélenergiához ugyanis kell egy rugalmas eszköz: egy gázerőmű, amelyet egyetlen mozdulattal lehet ki- vagy bekapcsolni az aktuális áramfelvételi igények szerint.

Ez ráadásul azt is jelenti, hogy fokozatosan csökken a szén-dioxid-kibocsátásuk. Most tekintsünk is el attól, hogy mennyit javult ezeknek is a technológiája: a kombinált ciklusú gázturbinás erőművek (CCGT) például sokkal jobb hatásfokkal rendelkeznek elődjeiknél, és már csak emiatt is alacsony a fajlagos CO2-emissziójuk. Induljunk ki abból, hogy egy évekkel ezelőtt épült és az év egészében működő gázerőmű – leszámítva a kötelező leállásokat és szervizeket – nagyjából 8000 órát teljesít egy év alatt. Ha a termelési volumen ennek csak a fele, az máris jóval kevesebb károsanyag-kibocsátást jelent, márpedig a kiegyenlítéshez az is elég lehet, ha ezek az eszközök akár csak 1500 órát mennek egy évben. 

Amennyiben nem a nagyobb léptékű változások elodázásáról szólnak, az említetthez hasonló, apróbb lépéseket sem szabad lebecsülni. Már csak amiatt sem, mert az igazán nagy áttörésre várni a megújuló energiák esetében is pont a lényegről tudja elterelni a figyelmet. Itt is rövidlátó szemlélet egyetlen technológiára feltenni mindent és attól várni a megoldást. 

Ez fokozottan érvényes Magyarországra, ahol nem adottak azok a feltételek, amelyek lehetővé tennék, hogy belátható időn belül kizárólag megújulókkal lássuk el az egész országot. Ezért egy olyan energiarendszert kell kialakítanunk, amelyben a fenntarthatóság a zsinórmérték, azonban képes a tanulásra, az önkorrekcióra és új dolgok, új technológiák integrálására. Ahelyett, hogy a megváltó csodára várnánk, amelynek majd – amennyiben bekövetkezik – örülhetünk, érdemes célirányosan és megfontoltan, lépésről lépésre haladni, fokozatosan nyitva teret a leginnovatívabb és legzöldebb technológiáknak.