Ma már közhelyszerű megállapításnak minősül, hogy a geopolitikai kockázat – vagyis minden olyan rizikó, amely államok közti konfliktushoz vagy feszültséghez köthető – befolyásolja a globális kereskedelmet és a beruházások áramlását. Mindezekről számos publikáció lát napvilágot, ám kevesebb figyelmet kapott a legutóbbi időkig, hogy a geopolitikai feszültség növekedése hogyan hat a magánszektor innovációs tevékenységére és a nemzetközi kapcsolatokra a kutatás-fejlesztés terén. A kérdést részben megválaszolja egy, a Harvard Business Review által közzétett kutatás, amely 4600 amerikai cégtől begyűjtött adat elemzése alapján állapította meg, hogy a geopolitikai feszültség növekedése általánosságban elfojtja az innovációt. A megállapítás ugyanakkor visszafelé is igaz, vagyis nem csupán a geopolitikai kockázatok hatnak az innovációs tevékenységre, hanem a technológiai fejlődés is meghatározó a jövőbeni hatalmi befolyást illetően. Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó evidenciaként fogalmazta meg egy – az USA innovációs stratégiájáról szóló – beszédében, hogy a tudomány és technológia terén elért kutatási eredmények fogják meghatározni a 21. század geopolitikai viszonyait. Egyébként már önmagában az a tény, hogy a nemzetbiztonsági főtanácsadó tart előadást az ország új innovációs stratégiájáról, jól mutatja, hogy Washington milyen szemüvegen keresztül nézi a tudományos és technológiai fejlődést. Ebben a szemléletben pedig akkor sem várható lényegi változás, ha Donald Trump esetleg visszatér a Fehér Házba.
Ugyanakkor nem csupán Washingtonban gondolják így, Hszi Csin-ping elnök ugyanezt fogalmazta meg, csak más szavakkal, 2021 májusában a Kínai Tudományos és Technológiai Szövetség 10. Nemzeti Kongresszusán elmondott beszédében: „A tudomány, a technológia és az innováció a nemzetközi hatalmi játszma küzdőtere.”
Kína az úgynevezett kettős keringés gazdasági stratégiával reagált a geopolitikai törésvonalak mélyülésére,
amely alapvetően Peking terve arra vonatkozólag, hogyan integrálódjon kockázatmentesebb módon a világgazdaságba a jövőben, hogyan csökkentse a kulcsfontosságú technológiák importjától való függését, hogy ezáltal a külső kapcsolatoknak kevésbé kitett hazai innovációs ökoszisztémát építsen. Kína kutatás-fejlesztési nagyhatalom voltát ma már kevesen vitatják, ugyanakkor a gyors ütemű fejlődés az elmúlt évtizedek viszonylagos nyitottságának időszakában ment végbe. A központi irányítás és ellenőrzés jelenleg zajló erősödése mellett a kínai innovációs ökoszisztéma egyre hierarchikusabbá válik, ami hátrányt jelenthet a nemzetközi konnektivitásra építő amerikai k+f-szektorhoz képest. Vagyis a kínai vezetésnek azt a feladatot kell megoldania, amit Nyugaton sokan eddig lehetetlennek tartottak: egy alapvetően fentről vezérelt gazdaságban kell olyan innovációs ökoszisztémát építenie, amely lekörözi a hagyományosan a szabad vállalkozói és kutatói attitűdre és alulról jövő kezdeményezésekre épülő amerikai innovációt.
Amennyiben a geopolitikai törésvonalak a jövőben egyre jobban meghatározzák a szóba jöhető innovációs partnerek körét, akkor az USA összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Kína.
A lassan Peking első számú szövetségesévé előlépő Oroszország mindössze 57. a World Intellectual Property Organisation által közzétett Global Innovation Index listán, amely az egyes országokat rangsorolja innovációs teljesítményük szerint. A helyzeti előnyt felismerve Washington az elmúlt időszakban új innovációs együttműködési kezdeményezéseket indított közösen Japánnal, Izraellel, Indiával és Dél-Koreával.
A tehetségekért folyó versenyt tekintve érdekes fejlemény, hogy a kínai ipari kémkedést megakadályozni hivatott China Intiative 2018-as életbe lépése óta kínai tudósok egyre nagyobb számban hagyják el az USA-t, és költöznek hazájukba. Az USA-ban dolgozó kínai kutatók kapcsán Washingtonnak két, egymással ellentétes szempontot kell mérlegelnie. Egyrészt befolyásolja a döntéseket az attól való félelem, hogy a kínai kutatók ipari titkokat adnak át Pekingnek, másrészt viszont az amerikai vállalatok és egyetemek nem szívesen mondanának le a kínai tudósok szellemi kapacitásáról, ami az USA innovációs ökoszisztémájának versenyképességét is erősíti. Ugyanakkor a két nagyhatalom által a tehetségekért folyó versenyt nem csak a kínai tudósok haza költözése fogja eldönteni. Kína még messze van attól, hogy a külföldi szakképzett munkaerő bevándorlását támogató struktúrák és ösztönzők olyan érettek és jól működők legyenek, mint az USA esetében. Ennek eléréséhez Kína szigorú bevándorlási politikájának is változnia kell, ami nem feltétlenül egyeztethető össze a fennálló politikai rendszer logikájával.
Ami a téma hazai vonatkozásait illeti, a kutatás-fejlesztés látványos „geopolitizálódása” a nagyhatalmak részéről nem változtat azon, hogy
Magyarország érdeke a nemzetközi innovációs hálózatokba történő mélyebb beágyazódás.
Ezért célszerű felkészülni arra, hogy Washington részéről a jövőben minden bizonnyal nőni fog a nyomás Brüsszelen, hogy az EU szintén korlátozza innovációs együttműködését Pekinggel. Ahogyan Gina Raimondo kereskedelmi miniszter fogalmazott: „Ha tényleg lassítani akarjuk a kínai innováció ütemét, akkor Európával együtt kell ezen dolgoznunk.” Mindez újból felszínre hozza majd az EU stratégiai önállóságának kérdését, illetve megnehezítheti hazánk együttműködését Kínával az innováció terén. Emellett a két nagyhatalom közti feszültség növekedésével az USA-ban dolgozó kínai tudósok esetében az ipari kémkedéstől való félelem minden bizonnyal növekedni fog, aminek következtében az Egyesült Államokban felerősödhet az igény a más térségekből, többek között Európából származó tehetségek iránt, ami a térségünkben is intenzívebb agyelszíváshoz vezethet.
