Nem elég a korhatáremelés

Ismét Európa egyik legsúlyosabb problémájára irányította a figyelmet a Németországban múlt héten kirobbant heves nyugdíjvita. Miután a Bundesbank legutóbbi havi jelentésében felvetette a korhatár 69 évre történő emelésének szükségességét, a központi pénzintézet éles kritikákat kapott politikusok és szakemberek részéről, de az elképzelést jogosnak tartók is hallatták a hangjukat. A vita kapcsán ugyanakkor többen rámutattak: a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a korhatár megváltoztatása önmagában nem elég a rendszer finanszírozási gondjainak a megoldására, főleg ha az időskori aktivitást munkapiaci vagy éppen adózási körülmények nehezítik.

Ahogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) már korábban rámutatott, a legtöbb országban az effektív nyugdíjba menetel alaposan elmarad az érvényben lévő hivatalos korhatártól. A számos ellenpélda mellett az OECD tagországainak többségében jelentősen csökkent az effektív nyugdíjba vonulási kor 1970 óta, és a szervezet szerint az aktív munkapiaci létből való korai kiválás terjedését különböző tényezők folyamatosan erősítik. Ez lehet az idősebb munkavállalók hátrányos megkülönböztetése a munkapiacon, az álláskereső és a munkaadó dolgát nehezítő bürokratikus akadályok, vagy például az a gyakorlat, hogy a korhatár elérése után is dolgozni kívánók jövedelmét kedvezőtlen adószabályokkal sújtják.

Ugyanakkor egyre több helyen ismerik fel a politikai döntéshozók is, hogy a korhatár emelése, illetve a kifizetések csökkentése önmagában nem lesz elég a nyugdíjrendszereket fenyegető finanszírozási nehézségek elkerüléséhez. Mint a Die Welt rámutat: legalább ugyanolyan fontos, hogy a 60 éves koruk felett is dolgozni kívánóknak kellő számú álláslehetőség, ösztönző adófeltételek és a teherbírásuknak megfelelő rugalmas munkaidő-konstrukciók álljanak rendelkezésükre.

Jó példát nyújt a valóban ösztönző környezetre a norvég és finn kabinet eljárása. Oslo 2007-ben elfogadott reformja értelmében semmilyen levonás nem fenyegeti a 70 évnél is idősebb dolgozni akaró állampolgárok nyugdíját az egyéb jövedelmek miatt. Helsinki ugyanakkor arra kötelezte a munkaadókat, tegyék lehetővé a 15 vagy 25 órás munkahetet az idősebb álláskeresők számára.

A korhatáremelést azonban, úgy tűnik, továbbra is a nyugdíjkérdés egyik fő – ha nem a legfőbb – megoldásának tekintik a népesség elöregedésével szembesülő országok. Így például Berlin már 2007-be eldöntötte, hogy 2012–29 között a jelenlegi 65-ről 67 évre emeli a nyugdíjba vonulás korhatárát. A hollandok és a dánok még ennél is hamarabb, 2011-ig, illetve 2017-ig kívánják elérni a 67 évet, London pedig még előbbre tekintve 2044-re már a 68 éves korhatárt célozta meg. Ezzel párhuzamosan a kifizetésekből történő szigorúbb levonásokkal büntetik a korai nyugdíjazást, és a járulékfizetéssel töltött éveknek a jogosultsághoz szükséges minimális számát is emelik több országban.

Akad ugyanakkor olyan Európán kívüli állam, mint például Ausztrália, amely már a 80-as években megpróbált szembenézni e problémával, és az addig államilag működő rendszer helyett egy kevert, félig piaci alapú megoldást alkalmazott. Nos, a korai eszmélés ellenére az eredmény felemásra sikerült, mivel a pénzügyi válság következtében 2008-ban összesen 141 milliárd eurónak megfelelő összeget veszítettek az ausztrál nyugdíjasok pénzét kezelő alapok, mintegy 20 százalékkal szegényebbé téve ezzel befizetőiket.

Az egyik fontos eldöntendő kérdés, van-e értelme erősíteni a magán-nyugdíjpénztárak szerepét. A pénztári tagok járulékának kompenzálása ugyanis már ma is egyszázaléknyi GDP-arányos deficitet okoz.

Ugyanígy komoly dilemma, hogy az 1997-es reform által 2013-ra kije-lölt módosítások valóra válnak-e. Egyebek között ténylegesen a bruttó keresetek átlagából számítjuk-e öt év múlva a nyugdíjakat. Ha igen, további kérdés, az időskori járandóság hogyan adózna, ez utóbbiról ugyanis már nem szólnak a jogszabályok.

Az indexálás kérdése is vitatottnak számít. Úgy tűnik, a kormány ragasz-kodik a most alkalmazott svájci indexáláshoz. A jelenlegi számítási mód mellett 2012-re a nyugdíjak 4,6 százalékot veszítenek 2008-as értékükből a nettó bérekhez képest, árindexálás mel-lett azonban az eltérés mértéke már 9,2 százalék lenne.

Az egyik fontos eldöntendő kérdés, van-e értelme erősíteni a magán-nyugdíjpénztárak szerepét. A pénztári tagok járulékának kompenzálása ugyanis már ma is egyszázaléknyi GDP-arányos deficitet okoz.

Ugyanígy komoly dilemma, hogy az 1997-es reform által 2013-ra kije-lölt módosítások valóra válnak-e. Egyebek között ténylegesen a bruttó keresetek átlagából számítjuk-e öt év múlva a nyugdíjakat. Ha igen, további kérdés, az időskori járandóság hogyan adózna, ez utóbbiról ugyanis már nem szólnak a jogszabályok.

Az indexálás kérdése is vitatottnak számít. Úgy tűnik, a kormány ragasz-kodik a most alkalmazott svájci indexáláshoz. A jelenlegi számítási mód mellett 2012-re a nyugdíjak 4,6 százalékot veszítenek 2008-as értékükből a nettó bérekhez képest, árindexálás mel-lett azonban az eltérés mértéke már 9,2 százalék lenne. -->