Oszkó a neoliberális Fideszről és a szegénységi csapdáról

A fenyegető pénzügyi károk legfontosabbjait a kormány hamar észlelte és elsőként kommunikációs eszközökkel igyekezett mérsékelni, részben sikerrel. A kommunikációs teljesítményként mindenképpen elismerésre méltó programhirdetésekkel a politikai döntéshozók újra és újra türelmi időt nyertek a pénzpiacokon, jóllehet például a nyár elején bejelentett 29 pontos csomag nagyobb része látványintézkedés volt, érdemi lépéseket csupán az adórendszer tekintetében tartalmazott.

Ezzel a kabinet elhamarkodott, féloldalas és jelentős részben kidolgozatlan gazdaságpolitikai pályára lépett, felborította a konvergenciapályát és a pénzügyi egyensúlyt, így jelentősen nőtt a külső eladósodottság újbóli növekedésének kockázata. A kormány a szuperbruttó adóalap megszüntetésével, az egykulcsos adó és egyéb kedvezmények azonnali bevezetésével és a társasági adócsökkentéssel összességében a GDP 4-5 %-át is kitevő költségvetési bevétel kiengedéséről döntött, miközben az egyensúlyteremtésre hivatott különböző ágazati adók egyenlegjavító hatása, a társasági adóbevétel kiesést eredményező jellemzőiket is figyelembe véve, a GDP 1 százalékát sem érte el.

Ezt követően kivárás és útkeresés jellemezte a kormány gazdaságpolitikáját. Talán abban reménykedtek, hogy a pénzpiacok, illetve az uniós hatóságok türelmet és megértést mutatnak, talán abban, hogy a magánnyugdíjpénztári megtakarítások elszámolása tekintetében jelentős engedményeket tesznek, és ez segít majd elfedni az újkeynesiánus államfelfogás és államháztartási kiadási tervek, illetve a neoliberális szemléletű adópolitika között feszülő, egyébként józan ésszel feloldhatatlan ellentéteket.  A várakozásoktól függetlenül azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ország jelentős távolságra került a maastrichti kritériumok teljesítését biztosítani hivatott konvergenciafolyamatoktól. Amint a kabinet várakozásai végleg hibásnak és hiábavalónak bizonyultak, a kormány meghozta a fenntartható gazdaságpolitika szempontjából talán leginkább vitatható döntését:  gyakorlatilag államosította a magánnyugdíjpénztári számlákon felhalmozott nyugdíjcélú megtakarításokat.

Azonban a jelentős összegű megtakarítások aprólékosan megtervezett felélésével csak átmenetileg fedhette el a konvergenciafolyamatok felborítását, mindez a hazai gazdaságpolitika koncepcióbeli hiányosságaival, kidolgozatlanságával és tartós megalapozatlanságával kapcsolatos aggályokat a legkevésbé sem oszlatta el. Sőt, az aggályokat talán még növelte is, hiszen a nyugdíjcélú megtakarítások felélésével az államháztartás jövőben várható, azaz implicit adóssága tovább nőtt, a gazdaságpolitika fenntarthatóságával kapcsolatos kérdőjelek tehát csak tovább szaporodtak. Az év végére az ország romló hitelminősítéssel és tartósan megemelkedett kockázati felárakkal kellett szembesüljön.  A sajátos szerkezetű adóátalakítások miatt romlott, de legjobb esetben is stagnált a versenyképességünk, így pedig a költségvetésre háruló korrekciós nyomás is tovább nőtt.

Csaknem egyéves csúszással a kormány végül felmérte és elfogadta, hogy nem lehetséges figyelmen kívül hagyni a pénzügyi egyensúly és konvergencia követelményeit, továbbá nem számíthat már olyan csodaszerű gazdasági növekedésre sem, amely az államháztartás egyensúlyának felborítását elfedné a külső szemlélők elől.

Az előzmények miatt a tartós egyensúlyi pálya visszaállítása az eredeti, megörökölt konvergenciaprogramhoz képest sokszoros költségvetési kiigazítást igényelt, amely tehát szélsőséges pénzügyi nyomás alá helyezi az ellátórendszerek átalakítását végre megkezdő szakapparátusokat, szakmai műhelyeket. A mára kialakult konvergenciapályát végső soron akár tekinthetnénk egy olyasfajta neoliberális modellnek is, amelynek keretében a kormány végül azt vállalta, hogy a korábban egyébként szükségesnél, illetve a piacok és nemzetközi szervezetek által szorgalmazottnál lényegesen nagyobb megtakarításokat munkál ki az önkormányzati szektorban, a közösségi közlekedésben vagy általában jóléti transzferekben, ideértve az egészségügyet, a nyugdíjrendszer, az egyéb támogatási és szociális ellátórendszereket.

Ezzel szemben azonban olyan tudatos és jól szervezett támogatási-  és adópolitikának kellene állnia, amelynek lehetővé teszi, hogy a közszférából és az ellátórendszerből kiesőket a versenyszféra a lehető legnagyobb számban képes legyen felszívni. Nyilvánvaló azonban, hogy a legnagyobb foglalkoztatókra terhelt ágazati különadók ezt a folyamatot éppen hogy gátolják, mint ahogy a bankrendszert sújtó egyéb rendelkezések is, hiszen azok az érintett szektorokban forráshiányt, visszaeső beruházási kedvet és majdhogynem csökkenő munkaerő-keresletet eredményeztek. Ugyanakkor az adócsökkentések, különösen az egykulcsos adó a foglalkoztatási költségeket pont azokon a területeken nem volt képes javítani, ahol az ország strukturális problémákkal küszködik, sőt, érdemben rontotta is a foglalkoztatás esélyeit.

Ezzel szemben igen jelentős mértékben javított egy számszerűen szűk, nehezen befolyásolható fogyasztói szokásokkal rendelkező társadalmi réteg reáljövedelmén – az adóváltozások kedvezményezettjei épp ezen tulajdonságaik miatt csak csekély mértékben lesznek képesek hozzájárulni a hazai termékek és szolgáltatások piacának bővüléséhez, végső soron a hazai gazdasági növekedéshez és a munkahelyteremtéshez. Épp ez a kormány gazdaságpolitikai választásának legnagyobb gyengéje: az adópolitika, amely legfeljebb a jövedelemelosztásban, illetve a lakossági jövedelemviszonyok módosításában lehet képes azonnali, bár kétes értékű eredményeket elérni, azonban a gazdasági növekedés serkentésére és munkahelyteremtésre csekély mértékben alkalmas.

Mindezek ellenére kétségtelen tény, hogy a tavasz folyamán irányában véglegesen, még a válságkezelés időszakához képest is fokozottan neoliberális jelleget öltő gazdaságpolitika számos pozitív piaci és elemzői visszajelzést váltott ki, még ha részletei meglehetősen kidolgozatlanok, sőt, jelentős részt még mindig teljesen ismeretlenek.

A gyorsértékelések hangvétele vitathatatlanul annak is köszönhető, hogy az irányváltással a kabinet végre visszatért egy relatíve kiszámítható és elvileg megvalósítható konvergenciapályára. Ez jelentős előrelépés a korábbi, egy évig tartó útkeresés időszakához képest. A mostani kormányzati gazdaságpolitika elfogadottsága és pozitív piaci megítélése mindazonáltal érthető azok szempontjából is, akik az ország külső adósságállományának finanszírozóiként azt a pénzügyi egyensúly fenntartása, a pénzügyi kockázatok és kamatfelárak szempontjából ítélik meg. A széleskörű politikai támogatottság elvileg kétségtelenül lehetővé teszi azon radikális kiadáscsökkentő intézkedések megvalósítását, melyek a legutóbb beígért konvergenciaprogram és a tartós 3 százalék alatti költségvetési hiány tartásához szükségesek. Ráadásul az esetleges megvalósítási kockázatok sem feltétlenül eredményeznének olyan mértékű elcsúszásokat, melyeket manapság ne szenvedhetne el bármely más uniós tagállam. A részletes szakpolitikai elképzelések hiányából vagy kidolgozatlanságából fakadó bizonytalanságok másrészről azonban eltörpülnek azok mellett a szociális jellegű veszélyek mellett, amelyek egy stagnáló versenyképességű és továbbra is alacsony foglalkoztatással küszködő gazdaság lehetőségével és annak minden káros társadalmi következményével fenyegetnek.

Az aktuális konvergenciapálya ugyanis a tervezett intézkedések, a fokozott pénzügyi nyomás alatt végrehajtott szerkezeti reformok és egy téves prekoncepciókon alapuló adóátalakítás mellett csak a legnagyobb szerencsével és a külső konjunktúra váratlan és rohamos javulásával vezethetne gyorsuló gazdasági növekedéshez és a foglalkoztatási viszonyok lényeges javulásához. Félő ezért, hogy a jelenlegi különutas gazdaságpolitika nem lesz képes megadni az országnak és a gazdaságnak a szükséges felzárkózási lökést, épp ellenkezőleg, könnyen lehet, hogy az alacsony potenciális növekedés és kirívóan rossz foglalkoztatási viszonyok mellett egy tipikus szegénységi csapda felé sodorja.

A cikket teljes terjedelemben a Haza és Haladás Alapítvány blogján olvashatja el.