A nagy IMF-kvíz

Találós kérdés: mikor és kinek a szájából hangzott el a következő mondat? „Az IMF ellen hangoljuk a gazdaságpolitikát.” A második kérdésre talán könnyebb válaszolni, hiszen a második Orbán-kormány megalakulása, 2010 tavasza óta főként a miniszterelnök és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter vállalta magára a Nemzetközi Valutaalap ellen hangolás hálátlan szerepét.

Az időpont meghatározása azonban annál bajosabb, hiszen – jóllehet 2008 ősze óta folyamatosan használjuk és törlesztjük az IMF-EU-Világbank által az országnak nyújtott kölcsönt –  szinte hetente változott, a kormány a színfalak előtt éppen jóban akar lenni a valutalappal vagy nem.

Segítünk tehát: fentebb idézet mondatot Matolcsy György mondta el a Parlamentben, 2011. november 14-én. Mindössze három nappal az előtt, hogy a kormány egy szűkszavú, ám annál meglepőbb közleményben bejelentette volna: Magyarország tárgyalna az IMF-fel egy újabb gazdasági segítségnyújtás ügyében. A közlés, amely egységes vélemények szerint Magyarország adósminősítésének bóvliba vágását igyekezett megelőzni, éppen annyira lehetett pánikszerű, mint amennyire annak tűnt.

Ám az azóta eltelt egy évben nem változott a kommunikáció, nem javult sokat Magyarország és az Európai Bizottság viszonya sem – mellesleg a nagy hitelminősítők így is megvonták az országtól a befektetésre ajánlott minősítést, és azóta sem lehet tudni, megegyezik-e a kormány valaha a segítségnyújtásról.

Újabb találós kérdés: mi lehetett az elmúlt egy év leggyakrabban elhangzott mondata? Magyar félről nehezebb választ adni, hiszen az IMF inzultálása, a „heteken belül meszülethet az egyezség” típusú kijelentések, illetve a „az IMF-kölcsön nélkül is megáll a lábán az ország” lényegű állítások nagyjából egálban voltak. A Valutaalap, illetve az Európai Bizottság részéről annál könnyebb a válasz: „nincs tárgyalási időpont”.

Érdemes megnézni, a piac hogy vált egyre rezignáltabbá erre a mondatra. Amikor a kérelem benyújtása után egy hónappal a tárgyalásokat előkészítő brüsszeli delegáció elviharzott Budapestről – és a diplomáciára amúgy kínosan ügyelő Európai Bizottság egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy ezt milyen idegállapotban tették –, az utána következő többhetes politikai civakodás 320 forint fölé lökte az euró árfolyamát.

Amikor idén szeptemberben a kormány szépen felépített politikai kampányt indított az IMF ellen (más olvasatban saját gazdaságpolitikai lépései jogosságának alátámasztására), a piacok szinte tudomást sem vettek róla: egy néhány óráig tartó megbillenést követően visszakorrigált a forint árfolyama a hónapok óta stabilan tartott 280-285 forint körüli szintre.

Jöhet a következő kérdés: akkor nem is veszítünk azzal, hogy egy év alatt nem sikerült megegyezni? A válasz egyértelműen nem. Látható, hogy a kormány „unortodox” gazdasági lépéseinek ezidáig nem sikerült stabilizálni az államháztartást (a deficit csökkenését szinte kizárólag egyszeri lépésekkel vagy bevételnöveléssel – értsd: új vagy megemelt adók – érte el a kormány). A nagy hitelminősítőknél bóvli szinten van az ország, vagyis az államadósság finanszírozása jóval magasabb kamattal történik, mint korábban, illetve abban az esetben, ha sikerülne kiegyezni a valutaalappal.

A veszteség mérhető, és ezt a mérést maga a Nemzetgazdasági Minisztérium is megtette már. A tárca úgy becsüli, éves szinten 80-100 milliárd forinttal csökkentené az adósságterhet a megállapodás. Összehasonlításképpen: az állam évente 1200 milliárdot fordít az államadósság kamataira. A három Matolcsy-csomagból pedig összesen 850 milliárd forint körüli bevételt remél a kormány.

Adja magát a következő találós kérdés: ha a kormány szerint is megéri megállapodni, miért nem tesszük? A fő probléma magának a segítségnyújtásnak a típusa. Míg Budapest egy elővigyázatossági megállapodást szeretne, a valutaalap úgy ítéli, Magyarországnak – ahogy 2008-ban is – készenléti hitelre lenne szüksége.

A gyakorlatban mindkét módozat egy szabadon lehívható tartalékkeretet jelent, ám amíg előbbinél különösebb gazdaságpolitikai feltételek nélkül, utóbbinál a megállapodáshoz konszenzusra kellene jutni egyfajta stabilitási programról is. Ezt a kormány saját gazdaságpolitikája feladásaként értelmezi – nagyjából ezt hivatott mindenki fejébe verni az október eleje óta tartó IMF-Nem kampány is. Más kérdés, hogy a valutaalap több képviselője állítja: a kampányban felvetett konkrét pontokról (például a nyugdíjak csökkentése vagy ingatlanadó) szó sem esett az eddigi tárgyalásokon.

Na de akkor miről esett szó? Tény, az elmúlt évben sok mindenről nem eshetett, hiszen érdemi tárgyalás a viharosan véget ért decemberi forduló után csak júliusban – ugyancsak Budapesten – volt. Úgy tudjuk, a konkrét feltételek itt sem kerültek szóba, az IMF fenntartható gazdálkodás érdekében teendő lépéseket várt el.

Azt több ország esetét végignézve nagyjából tudni lehet, ez mit is jelent: megtakarításokon alapuló gazdaságpolitikát. Vagyis nagyjából az ellentétét a bevételnövelésre alapuló „unortodox” magyar lépéseknek. A jelek szerint az IMF már azt is feladta, hogy az előző hitel miatt kötelező (IV. cikkely szerinti) felülvizsgálatot végigvigye, a korábban évente végzett ellenőrzés idén elmaradt.

És el is jutottunk a fő kérdésig: elértünk egyáltalán valamit egy év alatt? Nos, a valószínűtlen állóháborún túl nagyjából megegyeztek a hitel összegében: e szerint Magyarországnak nagyjából 15 milliárd euróra lenne szüksége. (A hazánkkal azonos méretű Portugália 78 milliárdot kapott.) És, ha ezt eredménynek lehet tekinteni, Budapest egészen sajátos szerepet vívott ki magának a nemzetközi porondon: a kormány, amely úgy kér kölcsön, hogy közben lépten-nyomon támadja a hitelnyújtót.