Soros György: a történelmi tragédiát csak Németország akadályozhatja meg

A válság kiváltó okai nem érthetők meg, ha nem ismerjük fel az euró alapvető hibáját: a közös jegybank létrehozásával a tagállamok olyan devizában adósodtak el, amely fölött nem rendelkeztek ellenőrzéssel. Az államkötvényeket eleinte a kormányok és a piacok is kockázatmentesnek tekintették, aminek eredményeként a bankok a gyengébb papírokból komoly állományokat halmoztak fel. A görög válság kitörésével kibújt a palackból az államcsőd szelleme, a pénzügyi piacok pedig bosszút álltak: az eladósodott eurózóna-tagokat a harmadik világ devizában eladósodott államainak szintjére száműzték. Ezeket az országokat utóbb úgy kezelték, mintha egyedül felelnének rossz sorsukért, az euró strukturális problémája megmaradt.

Ha ezt egyszer megértettük, a megoldás tálcán kínálja magát. Egy szóban összefoglalható: eurókötvény.

Ha azoknak az országoknak, amelyek elfogadták az unió fiskális paktumát, lehetővé tennék, hogy teljes államadósság-állományukat eurókötvényre váltsák, a pozitív hatás közelítene egy csodáéhoz. Az államcsőd veszélye a kockázati prémiumokkal együtt semmivé foszlana, a bankok mérlege és az eladósodott országok költségvetése pedig jelentősen javulna.

Olaszország például GDP-je közel 4 százalékát takarítná meg, költségvetési mérlege többletbe fordulna, a megszorítások helyét fiskális élénkítés venné át. Ennek eredményeképpen a gazdaság bővülni kezdene, a GDP-arányos államadósság pedig csökkenni. A kezelhetetlennek tűnő problémák többsége – mintha egy rémálomból ébrednénk – eltűnne.

A tagállamok csak lejáró adósságuk finanszírozására bocsáthatnának ki eurókötvényeket; öt év elteltével a GDP-arányos ráta 60 százalékra csökkenne. Új adósságot ugyanakkor minden tagállam csak saját nevében vehetne fel. Ehhez a fiskális paktum módosítására lenne szükség, ami garantálná a kihágások automatikus, azonnali és – a hiteleség érdekében – nem túl szigorú büntetését. A szigorítás gyakorlatilag felszámolná az államcsőd veszélyét.

Az eurókötvény nem rontaná le Németország adósbesorolását. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Japán papírjaival való összehasonlításból még jól is jönne ki.

Az eurókötvény persze nem csodaszer. A kilábaláshoz további fiskális és/vagy monetáris stimulusokra is szükség lehet. Aggasztóbb, hogy az eurókötvények nem számolnák fel a versenyképességbeli különbségeket sem. Az országoknak ehhez strukturális reformokat kell bevezetniük, az EU-nak pedig létre kell hoznia a bankuniót, hogy a hitel minden országban ugyanazon feltételekkel álljon rendelkezésre. Ha az eurókötvénynek Németország zöld jelzést adna, azzal átalakítaná a légkört, és felgyorsítaná a reformfolyamatot is.

Németország azonban sajnos továbbra is ellenzi az eurókötvényt. Amióta Angela Merkel megvétózta a felvetést, az szóba sem került. A német közvélemény nem ismerte fel, hogy az eurókötvény sokkal kevésbé kockázatos és költséges megoldás, mint annak a gyakorlatnak a folytatása, amelynek során mindig az éppen szükséges minimumot teszik csak meg az euró érdekében.

Németországnak joga van elutasítani az eurókötvényt. Ahhoz azonban nincs, hogy megakadályozza a legeladósodottabb országok összefogását és közös kötvénykibocsátását. Ha Németország ellenzi az eurókötvényt, el kell gondolkodnia az eurózónában való kilépésről. Bármily meglepő, de egy Németország nélküli eurózóna által kibocsátott kötvény állná a versenyt az amerikai, egyesült királyságbeli és japán papírokkal. A magyarázat egyszerű: mivel a felgyülemlett adósság euróban denominált, minden attól függ, hogy melyik ország távozik a blokkból. Ha Németország kilép, akkor az euró leértékelődik, az adós országok pedig visszanyerik versenyképességüket. Adósságuk reálértékben csökken, a szintje fenntarthatóvá válik. A kiigazításokat a kilépőknek kellene végrehajtaniuk. Exportjuk versenyképessége csökkenne, belső piacukon a megmaradt eurózóna-tagok termékei támasztanának erős versenyt, euróban denominált követeléseiken, illetve euróban finanszírozott beruházásaikon pedig veszteségeket könyvelnének el. Ha viszont Olaszország lép ki az euróövezetből, akkor adóssága fenntarthatatlanná válik, átstrukturálásra lesz szükség, ami a globális pénzügyi rendszerben is káoszt idéz elő. Ha tehát ki kell lépni egy országnak, akkor az Németország kell hogy legyen, nem pedig Olaszország.

Erős érv szól tehát amellett, hogy Németországnak döntenie kell az eurókötvény elfogadása és az eurózónából való kilépés között, de korántsem nyilvánvaló, hogy melyik alternatíva jobb az országnak. Ezt csak a német választópolgárok dönthetik el. Ha ma szavaznának, a kilépéspártiak minden további nélkül nyernének. Az emberek véleménye azonban megváltoztatható. Ha a kérdést alaposan megfontolnák, a polgárok rádöbbennének, hogy az euórókötvény-kibocsátásra adott zöld jelzés költségét eltúlozták, az eurózónából való kilépését viszont alábecsülték.

A probléma, hogy Németországot nem kényszerítették választásra, így folytathatja az eddigi, minimumra koncentráló gyakorlatot. Ez Merkel választott megoldása – legalábbis a választásokig.

Európa sokkal jobb helyzetbe kerülne, ha Németország határozott döntésre szánná el magát az eurókötvény és a kilépés között; jobban járna maga Németország is. A helyzet egyre rosszabb, és biztosan fenntarthatatlanná válik. Egy zűrzavaros felbomlás Európát sokkal rosszabb helyzetbe hozná, mint amilyenben az egyesülés bátor kísérlete előtt volt. Ez nyilván Németországnak sem érdeke.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org