A júniusi kamatdöntés irányt mutat

Történelmi lépésként közel tíz év után emelt alapkamatot a jegybank. Ön hogy látja az első reakciókat?

Az elmúlt csaknem egy évtizedben történelmi döntés volt a Növekedési hitelprogram elindítása, a devizahitelek kivezetése, vagy épp a koronavírus-járvány időszakában a magyar gazdaság számára juttatott közel 9700 milliárd forint. Az alapkamat-emeléssel azt tettük, amit egy hiteles jegybanknak ebben a helyzetben tennie kell. Az MNB elsődleges feladata az árstabilitás biztosítása. Márpedig az infláció terén most helyzet van. Megfelelő időzítéssel és határozottan léptünk. Kamatemelési ciklusunkkal az inflációt újból az inflációs célnak megfelelő tartományba kívánjuk terelni már 2022 közepére.

Az elemzők most azt találgatják, hogy mekkora lépésekkel fog haladni az MNB. 

A kamatemelési ciklusunk havi lépésekben halad előre. A mértékeket illetően a júliusi döntésünk bizonyosan meghatározó lesz. Hiba lenne alábecsülni az infláció tartós megemelkedésének esélyét, ezért határozottan és a lehető leggyorsabban lépünk fel az inflációs kockázatokkal szemben.

Azért hallunk olyan hangokat is, amelyek szerint megkésett, és nem is elégséges mértékű az alapkamat-emelés. Ezen az állásponton van a napokban megjelent interjúja szerint Surányi György, a jegybank korábbi elnöke is.

Ezek a hangok leginkább csak egy szűk kisebbség szakmailag nehezen indokolható véleményei. A jegybanki alapkamatot nem azért kellett megemelni, mert áprilisban és májusban az infláció 5 százalék fölé emelkedett. Ezt tavaly év vége óta minden elemző egészen pontosan látta előre, mivel az árindex közel kétharmadát a dohánytermékek jövedéki adójának emelkedése és a bázishatások tették ki. Hasonló kiugrásokat látunk az Egyesült Államoktól kezdve Európán át a visegrádi országokig. Erre kellett volna a koronavírus-járvány második és harmadik hulláma között már alapkamat-emelési ciklussal vagy egyéb programok leállításával reagálni? A világon mindenki azért gondolkodott, hogy miként tudja minél több és olcsó forrásból fenntartani gazdasága működőképességét. Ez képtelenség. Nem véletlenül nem is tettek ilyen lépéseket a jegybankok.

Mi indokolta, hogy most mégis megtették?

A gazdaság újraindult, és a helyreállás várhatóan gyors lesz, e téren mi magyarok eddig kifejezetten jól teljesítettünk. A sikeres oltási programmal és a korábbi nyitással megnyert minden egyes hónap az idén közel 1 százalékpontos GDP-többletet jelenthet. Ha a világban sikerül elkerülni egy súlyosabb negyedik hullámot, akkor a magyar gazdaság az idén 6 százalék körüli növekedést fog elérni, ami európai összevetésben is dobogós hely lenne. A kereslet javulása, valamint az év eleje óta jelentősen emelkedő világpiaci nyersanyagárak új helyzetet teremtettek. A történelem tanulsága, hogy tartós inflációs problémák olyan környezetben alakulnak ki, amikor a termelést komoly sokkhatás éri – ilyenek voltak például a háborúk, a 70-es évek olajárrobbanásai vagy épp most a koronavírus-járvány –, amely után a szükségszerűen ösztönzővé váló gazdaságpolitika lépést téveszt és későn lép a fékre. Ezt a hibát mi nem fogjuk elkövetni, az árstabilitás a hosszú távú, fenntartható növekedésünk alapfeltétele.

A kritikák egy része sokkal inkább a válság előtti időszakra utal, miszerint „a magasnyomású gazdaság blöffje” helyett már 2020 előtt is tehetett volna hasonló kamatemelő lépéseket az MNB. Akkor ez miért nem történt meg?

Erős állítás mögöttes tények nélkül. Ha valami, akkor ez az igazi blöff, pedig a pontos adatok ezúttal is közelebb visznek minket a megoldáshoz. Kezdjük az inflációval! Magyarországon 2001 óta működik az inflációs célkövető monetáris politika, a rendszer első évtizedében a közelébe sem kerültünk inflációs céljaink eléréséhez. Ennek első számú oka a 2002 és 2010 között fékevesztetté váló fiskális alkoholizmus volt. A 2010-től kibontakozó költségvetési fordulat teremtette meg a lehetőségét, hogy az MNB 2013 után igazi inflációscél-követő monetáris politikát folytathasson. Az eredmények jöttek is, míg a 2001 és 2016 közötti időszak alig mintegy harmadában találkozott az infláció a jegybank céljával, addig 2017 januárja óta ez az arány közel 90 százalék, 53 hónapból 47-ben a jegybanki toleranciasávon belül alakult a hazai infláció.

Áttérve a növekedésre. A magasnyomású gazdaság egy olyan gazdaságpolitika, amelynek célja jellemzően a súlyos válságok után az, hogy olyan keresleti húzást alakítson a gazdaságban, amely a magasabb foglalkoztatáson és a beruházási aktivitáson keresztül a növekedési képességet is emeli. Talán sokan emlékeznek még a 2012–2013 környékén a hazai növekedéssel kapcsolatban zajló vitákra. Akkor hazai közgazdászok egy csoportja azzal riogatott, hogy a magyar gazdaság potenciális növekedési üteme valahol 1 százalék körül lehet. Az OECD és az Európai Bizottság még 2016-ban is mindössze 1,5-2 százalékos növekedési képességet jelzett. Ehhez képest jutottunk el oda, hogy a növekedésünk a koronavírus-válság előtti években stabilan 4 százalék felett alakult, miközben a potenciális növekedésre adott becslések ma 3,5 százalék körül alakulnak. Mindezt teljes foglalkoztatásközeli munkapiaccal, historikusan magas beruházási rátával, a már említett cél körüli inflációval és egyensúlyközeli folyó fizetésimérleg-egyenleggel értük el. Ez aligha lehet véletlen. A magyar történet a magasnyomású gazdaság működésének iskolapéldája. A 2013 óta tartó időszak a modern magyar jegybank legsikeresebb periódusa mind az inflációs cél elérését, mind szélesebb értelemben véve a gazdasági fejlődés előmozdítását vizsgálva. A mi lett volna, ha nincs a koronavírus kezdetű mondatok pedig a közgazdasági fantazmagória tartományába tartoznak.

Hogy áll a növekedési képességünk most, 2021 közepén?

Egy történelmi léptékű válságban komoly sikereket könyvelhetünk el, azonban bőven van még tennivaló. Magyarország számára a globális válságok korábban nemcsak a bruttó hazai termék (GDP) visszaesését, hanem a felzárkózás megtörését is jelentették. A második világháború óta első alkalommal sikerül gazdasági válságot úgy átvészelnünk, hogy közben a GDP-visszaesésünk ellenére relatív fejlettségben sikerült közelebb lépnünk Ausztria gazdasági fejlettségéhez. Hitelpiacaink európai összevetésben is kimagaslót nyújtottak, nagyban hozzájárulva a munkahelyek megőrzéséhez. GDP-arányosan a rendszerváltás óta nem jött létre annyi új beruházás, mint 2020-ban. A magas beruházási rátát ráadásul egy válságévben sikerült tovább emelni. Az alapok megfelelőek a gyors helyreálláshoz. Ahhoz azonban, hogy az előttünk álló évtizedben is fenntartható maradjon a felzárkózás, a 21. századot meghatározó digitális és zöldforradalomban is meg kell majd állnunk a helyünket.

Még egy utolsó állítást engedjen Surányi Györgytől, amely szintén sokszor előkerül a közbeszédben, miszerint a magánnyugdíjpénztárak államosítása miatt az államadósság jelenleg nem is 80 százalék körüli, sokkal inkább 90 százalék feletti, aminek súlyos következményei lehetnek.

Ez egy értelmezhetetlen szám. Főként egy olyan szakembertől meglepő, aki egy évtizede még saját maga is a magánnyugdíjpénztári rendszer beolvasztását javasolta. Az államadósság-ráta ilyen típusú korrigálásának semmilyen indoka nincs. A világon mindenhol időről időre vannak nagy, egyedi döntések, amelyek jelentősebben érintik az államadósság-ráta alakulását. Ha elfogadnánk az idézett számítást, akkor ezzel az erővel a 90-es évek második felének adósságcsökkenését is korrigálni kellene a nagy, egyszeri privatizációs bevételekkel. Vagy épp a 2010 és 2019 között zajló adósság-csökkenéshez is hozzá kellene tenni, hogy azt úgy sikerült elérni, hogy közben a kormányzati vásárlások következtében az állami vagyon is növekedett. Szakmailag a legjobb ezeket a korrekciókat nem erőltetni. Tény, hogy jelenleg az államadósság-ráta 80 százalék felett alakul, ahonnan a következő negyedévekben ismét csökkenésnek indul. Az MNB-ben azt gondoljuk, hogy a költségvetési egyensúly gyorsabb helyreállításával most jó esélyünk van arra, hogy a régióval szemben az államadósság terén fennálló történelmi hátrányainkat jelentősen szűkítsük.