Félbeszakadt gyakorlat – Csollány Szilveszter (1970–2022) emlékére

Az a jó hír, ha nincs hír – gondoltuk a legtöbben. Éppen ezért vártuk is, meg nem is a Csollány Szilveszter állapotával kapcsolatos fejleményeket. 

Mert bár időről időre belekapaszkodhattunk az orvosszakmai véleményekbe csomagolt kincstári optimizmusba, miszerint „bizakodhatunk”, „erős szervezet”, „felépülhet” – valójában tudtuk, hogy a reményt leginkább a hit és a szeretet táplálja, ami, bármennyire is kívánjuk, nem mindig elég a gyógyuláshoz. 

Most sem volt az. Hiába várta haza az olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornászt a felesége és három lánya, az intenzív osztályon töltött több mint 50 nap után már nem volt számára kiút a Korányi Pulmonológiai Intézetből. Mivel a koronavírus-járvány még mindig köztünk van, a halálának körülményei sem mellékesek: abban talán bízhatunk, hogy ez a tragédia meggyőz néhány oltásszkeptikust. A beszámolók szerint ugyanis Csollány nem akarta felvenni a vakcinát, ám mivel Ausztriában, a kismartoni klubnál, ahol dolgozott, megkövetelték tőle a védettséget, végül mégis beoltatta magát. De ezt későn tehette, mindössze három héttel azelőtt kapta meg az egydózisú Janssent, hogy kórházba került, ennyi idő alatt pedig nem tudott kialakulni a megfelelő védelem a szervezetében.

Út a csúcsra

Nem a torna az egyetlen, ahol heti 10-12 kőkemény edzés olykor az egész embernél is többet kíván, de az oroszok (szovjetek), amerikaiak, kínaiak és japánok által uralt sportágban különösen nagy árat kell fizetni az eredményért. A soproni születésű Szilas Győrben kezdett el tornázni, és talán még a 80-as évek derekán – amikor már nemzetközi sikereket ért el utánpótlásversenyzőként – sem sejtette, mennyi szenvedéssel és fájdalommal jár, ha végigmegy ezen az úton. Márpedig végigment. Közben gyakran volt kénytelen koplalni, hiába vallotta magát húsimádónak, a csülök vagy a steak helyett a legtöbbször maradt a natúr joghurt. Így hát nem ebben az értelemben, de csak fokozta az étvágyát, hogy gyűrűn már 20 évesen a szűk világelit tagja lett, de a nagy győzelmek jó darabig elkerülték. Éppen ezért időről időre meg-meginogott az elszántsága, de mindig visszatalált a terembe. Szívósságát hűen tükrözi, hogy a világversenyen begyűjtött első és utolsó érme között 12 év telt el, holott ennyi idő alatt más versenyszámokból kétgarnitúrányi klasszis is kikopik. Először 1990-ben, a lausanne-i Eb-n lett bronzérmes, végül pedig 2002-ben, Debrecenben – két évvel az olimpiai bajnoki címe, illetve öt vb-ezüstérem után – a világbajnoki aranyat is megszerezte, teljessé téve a kollekciót.

Csollány Szilveszter sportolói nagyságából a hazai szurkolók a debreceni Főnix Csarnokban, a már említett hazai rendezésű vb-n kaptak testközelből a legtöbbet, karrierje csúcspontja azonban már 2000. szeptember 24-én elérkezett, a cívisvárostól több mint 15 ezer kilométerre, Sydney-ben. 

Ahogy az ötkarikás mondás tartja, az aranyesélyeknek általában a fele válik csak valóra, s ez többé-kevésbé igaz is, különben négyévente veszélybe kerülne az 1952-ben, Helsinkiből hazahozott 16 aranyérem rekordja. Emlékezhetünk, Kovács Ágnes úszó nagyot hajrázott 200 méter mellen, de végül elsőként érintette a falat, s ezzel beváltotta az ígéretet. Ugyanígy tett a tornacsarnokban Szilas, akit itthon, a fotelből az is szájtátva nézett, aki legfeljebb négyévente találkozik azzal a kifejezéssel, hogy szerenkénti döntő. Ha már Sydney, érdemes felidézni, hogy a vívó Nagy Tímeát négy évvel korábban, Atlantában hitte mindenki tuti befutónak, de az ő álma is a kenguruk földjén vált valóra. Ellenben a Mincza Ildikóval és Szalay Gyöngyivel teljes párbajtőrcsapatnak akkor érem sem lett az aranyesélyből. A történeti hűség kedvéért: hasonlóan járt Vereckei Ákos kajakozó és Gécsek Tibor kalapácsvető is, de ez mind benne van a sportban.

Fent és lent

A televízióban Méhes Gábor, a rádióban Siklós Erik közvetítése tette felejthetetlenné Csollány aranyérmét. A tökéletes, 9,85 pontos gyakorlat láttán a túlzott lelkesedés éppúgy helyénvaló reakció volt, mint az elcsukló hang. Képtelenség azonban csak a rózsaszín szemüveg mögé bújva emlékezni az 51 évesen elhunyt sportolóra, aki alig egy éve egy interjúban maga is elismerte: a mai napig nem találta meg a helyét a civil életben. Szomorú ilyet látni, hallani, még akkor is, ha pozitívumként értékelhetné a többség, hogy az élsportoló is ember. Ilyenkor a ragyogás pillanataiban még fényévnyinek tűnő távolság hirtelen karnyújtásnyira zsugorodik. A mélységek vagy akár a középszer azt gyötörhetik azonban csak igazán, aki megjárta a magasságokat is. Márpedig Szilas állócsillaga volt az 1990-es, 2000-es évek magyar sportéletének.

Nem volt éppen könnyű ember, a megható anekdoták megosztása mellett ezt egyre többen említik meg, éppen ezért körülrajongott bajnokként sem volt zökkenőmentes számára az átmenet az edzések és versenyek képezte burokból a szürke hétköznapokba. 

Több felől hallani arról is, hogy mélyen volt, miután elvált az első feleségétől, és a talpra állást az sem segítette, hogy közben rossz pénzügyi döntéseket is hozott. A második házasságából újra erőt merített, a lányairól pedig mindig nagy szeretettel beszélt, odaadó apaként gondoskodott róluk. Ugyanakkor az sem volt egyértelmű, hogy szeretett sportágán belül vagy inkább attól távol érvényesülne inkább, de az biztos, hogy a munka egyetlen percre sem volt büdös a számára. Sokszor került padlóra, de onnan mindig felállt, edzősködött Izlandon, Svájcban és Ausztriában is, ha kellett, újra összecsomagolt, és továbbállt.

Mennyi időnk van?

A mérleg másik serpenyőjében pedig ott van az, hogy túl sok olimpiai, világ- és Európa-bajnok sportoló aligha mondhatja el magáról, hogy éppúgy dolgozott St. Louis-i gyorsétteremben, mint budapesti kocsmában. Pedig azt hinnénk, egy sikeres sportoló legfeljebb a szponzori szerződése keretében áll be a pult mögé krumplit sütni vagy épp sört csapolni, és miután a stáb végzett a felvétellel, udvariasan elköszön az ott dolgozóktól, hogy élje tovább a hétköznapi hősök számára elképzelhetetlen, könnyű, gondtalan életét. Csakhogy az övé nem volt az, az őt régóta közelről ismerők szerint a legkevésbé sem. Nyughatatlan természete miatt, amikor minden jóra fordulhatott volna, gyakran közbejött valami. Ha kellett, a kereskedelmi csatornák hívó szavára is igent mondott, de a tévészereplések nem hozták vissza a nyilvánosságba, a gombnyomásra mosolygás sem megy akárkinek.

Ellenben a terembe lépve nem volt olyan áldozat, amit ne hozott volna meg túl az 50-en is azokért az épp csak kamaszodó fiúkért, lányokért, akiket a gondjaira bíztak a szülők, hogy tanítsa meg őket tornázni. 

Miközben a maga útját még mindig csak kereste, segített megtalálni a motivációt másoknak. Akár egy szomorú humorista vagy egy lelki terheket cipelő pszichológus. Mindez árnyalja a nagy bajnok személyiségét, de semmit sem vesz el az érdemeiből. Mert persze vannak olyan sportolók, akik nemcsak versenyhelyzetben hozzák ki magukból a maximumot, hanem a sportcsarnokon kívül is 0–24 órás példaképek. De a többség nem ilyen, hanem hol jobb időszakát éli, hol rosszabbat. Azzal aligha szállna vitába bárki is, hogy Csollány Szilveszternek még bőven kijárt volna néhány évtized, hogy legyen ideje az életben is tökélyre fejleszteni a gyakorlatát.