Az elmúlt évek fejleményei a washingtoni konszenzus végleges széthullásának irányába mutatnak

Az 1980-as években a latin-amerikai régió számos országa küzdött mély gazdasági nehézségek sorával. Krízisbe kerülésük fő okaiként a kormányzatok protekcionista gazdaságpolitikáját, az országok markáns egyensúlytalanságait és jelentős, dolláralapú eladósodását azonosították a szakértők. Az évtized során a régiós országok zöme hiperinflációval küzdött, valamint többük (például 1982-ben Mexikó, 1987-ben pedig Brazília) is államcsődöt jelentett. 

A latin-amerikai országok gazdasági vesszőfutásával párhuzamosan egyre inkább elterjedt a nézet, miszerint a globális gazdasági rend főbb intézményeinek nagyobb, egyfajta missziós szerepbe helyezkedve kellene részt vennie a fejlődő országok gazdaságainak fejlesztésében, a kor uralkodó szakmai fősodrának szellemiségében a szabadpiaci maximák érvényre juttatásán keresztül. 

1985-ben az Amerikai Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának (US Treasury) vezetősége a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF) és a Világbank (World Bank) közös ülésén meghirdette a „Fenntartható fejlődés programját”, amely a piaci logika által mozgatott, nyitott és minimális állami beavatkozásra optimalizált gazdaságpolitikai szemléletmód implementálását szorgalmazta.

Később, 1989-ben John Williamson brit származású közgazdász 10 pontban foglalta össze az új globális gazdasági rendezőelv esszenciáját, meghonosítva a washingtoni konszenzus kifejezést, ezzel utalva az Egyesült Államok fővárosában működő három fő gazdaságformáló intézményre (US Treasury, IMF, World Bank). A sokak szemében a gazdasági neoliberalizmus szimbólumának minősülő washingtoni konszenzus által felvázolt koncepció három lépcsőben kívánta orvosolni a fejlődő országok gazdasági problémáit. 

Első körben a kormányzati kiadások csökkentését, racionalizálását irányozta elő, a kamatszintek emelése, ennek révén pedig a pénzkínálat szűkítése mellett. Második stáció gyanánt a kereskedelem- és kamatpolitika liberalizálásának megvalósítását szorgalmazta annak érdekében, hogy az adott ország sikeresen integrálni tudja magát a globális munkamegosztásba. Az irányvonal harmadik lépcsőjeként az állami támogatások és piaci korlátok visszabontása és a privatizáció széles körű megvalósítása volt meghatározva. 

Figyelembe véve, hogy a hidegháború végével a geopolitika jelentősége leértékelődött, a washingtoni konszenzus tíz pontját gyakorlatilag kizárólag a közgazdasági szemléletmód formálta. Az elvek a gazdasági aktorok világszinten integrált, piaci alapú együttműködését és a hatékony, hosszú ellátási láncok kiépülését szorgalmazták, akár az olyan, nyugati mainstreamtől eltérő politikai berendezkedésű országokkal való kooperációban is, mint Kína.

Habár a washingtoni konszenzus születésétől fogva erélyes kritikák kereszttüzében volt, és az utólagos számvetés alapján sem tudta maradéktalanul beváltani az indulásakor definiált célokat, a globalizáción keresztül szabad piacra és hatékonyságra kifeszített világgazdasági rendező elv mégis több évtizedes viszonylatban domináns tudott maradni.

Ugyanakkor Goldfajn és szerzőtársainak 2021-es tanulmánya a 10 washingtoni pont pozitív hozadékai között említi, hogy számos fejlődő ország bankrendszerének sokkellenálló képessége javult, és racionálisabb adózási struktúrák tudtak kiépülni a neoliberális elvek mentén. 

A washingtoni konszenzus John Williamson által definiált tíz fő pontja:

Költségvetési fegyelem

A közkiadások racionalizálása

Adóreform

Kamatliberalizáció

Kompetitív árfolyamok

A kereskedelem liberalizációja

A külföldi közvetlen befektetések (FDI) feltételeinek liberalizációja

Állami vállalatok privatizációja

A piaci részvétel szabályainak deregulációja

Jogbiztonság és a magántulajdon védelme

A geopolitikai és ellátásbiztonsági realitás több lépcsőben, és egyre inkább szétveri a washingtoni konszenzusra épülő globális keretrendszert

A 2000-es évek végének átfogó pénzügyi válsága, valamint a 2019-ben útjára indult koronavírus-járvány okozta turbulencia egyaránt világszintű recessziónak ágyazott meg. A kormányzatok által a krízis kezelésére széles körben alkalmazott fiskális expanzió viszont számos esetben csak a fejlett országok gazdaságát segítette. A szabad tőkeáramlás elveire épülő nemzetközi gazdasági struktúrában a fejletlenebb tagállamok belföldi keresletélénkítést célzó korrekciós politikája gyakran az importfüggőség növekedéséhez, a fizetési mérleg romlásához, az árfolyamok leértékelődéséhez és a spekulatív tőke beáramlásához vezetett. 

A koronavírus-járvány miatti lezárások és korlátozások rávilágítottak a hosszú, kontinenseken átívelő, ugyanakkor törékeny ellátási láncok jelentette kockázatok destruktív jellegére is. Az előző évtized végére dominánssá váltak a munkafolyamataikban és az előállítás földrajzi helyszíneit tekintve is erőteljesen szétterült ellátási láncok, melyekhez mindinkább a kis raktárkapacitásokra és a gyártási szükségletek minimális reakcióidő melletti kielégítésére épülő just-in-time (JIT) gyártásszervezés társult.

A járvány révén megmutatkozott azonban, hogy mindeközben az ellátási láncok kiépülésében nem kapott kellő súlyt a turbulens hatásoknak való ellenálló képesség. A pandémia elleni védekezés okán foganatosított lezárások miatt számos gyártó függesztette fel termelését, a termékek és szolgáltatások szabad áramlása előtti akadályok pedig az értékláncok egészén dominóként végigfutó ellátási zavarokat idéztek meg, széles körű alapanyaghiányt, kínálat-keresleti súrlódásokat, extrém áringadozásokat és tönkrement vállalkozásokat okozva világszerte. 

Szintén jelentős léket üt a gazdaság és pénzügyi globális integrációjának hajóján a világ két jelentős nyers- és alapanyag-termelője, Oroszország és Ukrajna között 2022 februárjában kitört háború, valamint a Kína globális térnyerése miatt felerősödött félelem. 

A háborúra adott gazdasági válaszok következtében Oroszországot kizárták a világ 11 ezer pénzintézetét összekötő SWIFT bankközi kommunikációs rendszerből, a nyugati vállalatok pedig tömegesen jelentették be az orosz piac elhagyását, továbbá az ország nyugati (mindenekelőtt európai) kereskedelmi partnerei jelentős erőfeszítéseket tettek az orosz energiahordozóktól való historikus függésük csökkentése érdekében. 

Ugyancsak évek óta erősödnek az Egyesült Államok és a nyugati országok Kínával szembeni averziói az ázsiai nagyhatalom nemzetközi terjeszkedésével kapcsolatban, arra hivatkozva, hogy Peking a megszerzett gazdasági és technológiai előnyt a hadiipara fejlesztésére és geopolitikai előnyszerzésre fordítja. A Kína által folytatott kereskedelmi gyakorlatot számos kritika érte az utóbbi időben. 

A nyugati országok különösen nehezményezték többek között Kína szellemi tulajdonnal és technológiai transzferrel kapcsolatos visszaéléseit, gazdasági és katonai befolyásszerzését a ritka földfémekben és egyéb nyersanyagban gazdag afrikai és latin-amerikai országokban, valamint az európai stratégiai infrastruktúrában (kikötőkben, konténerterminálokban, vasúti logisztikában) szerzett szignifikáns befolyását. A Peking előretörése okozta geopolitikai kockázatok miatt egyre több döntéshozó foglal állást a Kínától való függés csökkentésének szükségessége mellett.

Az Egyesült Államok maga tesz pontot a saját fővárosáról elnevezett gazdaságpolitikai konszenzus végére, Biden elnök pedig zöldköntösbe csomagolva folytatja a trumpi protekcionizmust 

A szabadkereskedelem több évtizede érvényben lévő keretrendszerének kritikája alapjaiban határozta meg a 2016-os amerikai elnökválasztást. A hivatalért republikánus színekben induló Donald Trump többször is úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államokat kereskedelmi partnerei „lerabolják”, az általa előszeretettel kritizált Kína pedig „tisztességtelen kereskedelmi politikájával erőszakot tesz Amerikán”. 

A korábbi szabadkereskedelmi doktrínától való elszakadást a program hármas cél megjelölésével indokolta: az amerikai (különösen feldolgozóipari) munkavállalók érdekeivel, az USA meglévő kereskedelmi megállapodásainak újratárgyalásához szükséges fedezet megteremtésével, illetve az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeivel. A Trump kérésére az Amerikai Egyesült Államok Külkereskedelmi Képviselőjének Irodája (USTR) által lefolytatott vizsgálat szerint az amerikai szellemi tulajdonjoggal kapcsolatos kínai visszaélések évente 225 és 600 milliárd dollár közötti károkat okoznak az USA gazdasága számára. 

Habár az elnök mindvégig cáfolta országának kereskedelmi háborúba bocsátkozását, az amerikai kormányzat jelentős vámot vetett ki számos Kínából érkező iparcikkre (például napelemekre, mosógépekre), illetve fémipari termékre, ez utóbbiak hatályát pedig később az Európai Unióra is kiterjesztette. A protekcionista lépésre válaszul Peking és az európai integráció is hozott külkereskedelmet akadályozó intézkedéseket. 

Ellenzéki erőként a demokraták harsányan vádolták Donald Trumpot azzal, hogy politikájával hosszú távú károkat okozott az amerikai gazdaságban és az ország szövetségi rendszerében, ám utódja, Joe Biden „Made in America” („Amerikában készült”) agendája főbb vonalaiban hasonlóan protekcionista szemléletmódot követ, mint az „America first”. A hivatalban lévő elnök gazdaságstratégiájának fő motívumait az Egyesült Államok tiszta energiára és zöld ipari termelésre történő átállítása, a belföldi feldolgozóipar erősítése és az infrastruktúra megújítása jelenti, ugyanakkor a bideni orientáció immanens módon magában foglalja az USA törekvéseit az ellenállóbb, rövidebb globális értékláncok felépítésére és a Kínától való függés visszavágására is. A „Made in America” jelentős erőfeszítéseket tesz azért, hogy az Egyesült Államokat emelje a zöldtechnológiai forradalom legfőbb tömegközéppontjává. 

Az Egyesült Államok valaha volt legjelentősebb klímaváltozással és tiszta energiával kapcsolatos programcsomagjaként aposztrofált intézkedéscsomag bevételi és kiadási oldalon egyaránt jelentős átcsoportosításokkal operál, ugyanakkor legfontosabb komponenseként óriási, mintegy 370 milliárd dolláros volumenben delegál forrásokat energiabiztonsággal és klímaváltozási hatásainak mérséklésével kapcsolatos beruházásokra. 

A program, melynek alapvető karakterisztikáját nyugodtan nevezhetjük zöldprotekcionizmusnak, a gazdaság teljes spektrumába allokált beruházástámogatásokkal, adókedvezményekkel, hitelekkel igyekszik elérni, hogy az USA versenytársainál jóval nagyobb mértékben tudjon gazdasági előnyöket kovácsolni a fenntarthatósági fordulatból, melyben a kormányzat elképzelései szerint kiemelt szerepet kap majd a zöldtechnológiához szükséges eszközök és ellátási láncok belföldi felépítése. Az IRA erősen protekcionista szemléletmódját jól mutatja, hogy a belföldi beruházások mellett állami támogatások garmadáját felvonultatva igyekszik a klímasemleges gyártástechnológiával és tiszta energiával foglalkozó külföldi beruházókat is az Egyesült Államokba csábítani. 

A bolygó megmentéséért folytatott erőfeszítések leple alatt jelentős küzdelem zajlik a világgazdasági pozíciószerzésért

Az IRA jelentette jelentős és agresszív támogatási politika nagy riadalmat keltett a világgazdaság többi nagy erőcentrumában, különösen a zöldtechnológia számos szegmensében eddig világelsőnek minősülő Európában. A fenntarthatósági transzformációs folyamatra locsolt, robusztus állami támogatások ugyanis éles váltást jelentenek az átmenet korábbi, inkább piaci alapon felvázolt megvalósításához képest. 

Az IRA szellemiségét tekintve szimbolikus, hogy kiemelt fókusszal kezeli az utolsó nagy, világelső európai iparágnak tartott, és jelenleg az USA Európával szembeni külkereskedelmi deficitjének fontos részét adó járműipar elektrifikációs forradalmában az amerikai pozíciószerzést. A program számottevő ösztönzőket biztosít az USA-ban (vagy azzal szabadkereskedelmi megállapodásban álló országban) előállított elektromos járművek és akkumulátorok fejlesztésére, gyártására és vásárlására is, utóbbira például 7500 dolláros adójóváírást, amennyiben mind a jármű, mind pedig az akkumulátora belföldön készült. 

Az IRA ugyancsak szignifikánsan dotálja a tisztaenergia-termelésre és zöldhidrogénre, valamint ÜHG-megkötésen (carbon capture) alapuló technológiákat, amelyekben eddig szintén európai fölény volt megfigyelhető. A kormányzat támogatásai miatt a zöldhidrogén Amerikában történő előállításának költsége akár nulla is lehet, ami szintén az USA-ba koncentrálhatja majd a releváns ágazati szereplőket.

A hosszú távú európai versenyképességi kilátásokra ugyancsak negatív hatást gyakorol, hogy Kína – sok szempontból az IRA megalkotásához is példát szolgáltatva – már évek óta állami támogatások sorával árasztja el a tiszta technológiák szektorát. A Scientific American cikke szerint a kínai gazdaság 2022-ben közel 550 milliárd dollárnyi beruházást hajtott végre nap- és szélenergiával, elektromos járművekkel és akkumulátorgyártással kapcsolatos projektekbe, a beruházások GDP-arányos állami támogatástartalma pedig több mint kétszerese az európainak. A kínai szisztémával kapcsolatos aggályait az Európai Unió már több ízben kifejezte, piaci torzulásokat és igazságtalan állami támogatásokat emlegetve. 

Az eddigiekben zöldtranszformációs politikájának megvalósítását piaci alapon (a folyamatosan szűkülő kínálatú és növekvő árú karbonkvótákkal operáló rendszeren keresztül) elképzelő Európa az IRA hatályba lépését követően kiemelt kockázatként regisztrálhatta vállalatainak és beruházásainak tengerentúlra települését. A háborúval, volatilis energiaárakkal és gyengébb növekedési kilátásokkal terhelt öreg kontinenssel szemben ugyanis az Egyesült Államok az IRA bejelentése óta a nagyvonalú állami támogatások, az olcsó energia és a nagyobb ellátásbiztonság által jellemzett menedék szerepében tetszeleghet. 

A Német–amerikai Kereskedelmi Kamara felmérése szerint az USA-ban működő német vállalatok 93 százaléka növelni tervezi az elkövetkező 3 évben amerikai befektetéseit. Az amerikai és kínai támogatási döntésre reagálva 2023 februárjában az Európai Bizottság bejelentette az EU Green Deal Industrial Plantot (EUGDIB), amellyel gyakorlatilag beszállt a globális zöldtámogatási versenybe. Az EUGDIB célja, hogy kiszámítható és egyszerűbb szabályozói környezetet, valamint gyorsabban elérhető finanszírozást tegyen elérhetővé az európai nettó zérós ipar versenyképessé tétele, képességeinek fokozása, valamint az ellenállóbb ellátási láncok megalapozása érdekében. 

E törekvések elérésére az EU fellazítja az állami támogatásokra vonatkozó szabályokat, többek között megemelve a folyósítható támogatásokra vonatkozó plafonokat, illetve felfüggeszti és egyszerűbbé teszi az ezek jóváhagyására vonatkozó döntési folyamatot. Noha a Bizottság az EUGDIB-vel kapcsolatban gyakran kihangsúlyozta a közös piac védelmének jelentőségét, az intézkedéscsomagot jogosan érheti az a kritika, hogy pont hogy jelentősen erodálja az EU egyik legfontosabb vívmányát. 

A tagállami szintű támogatások lehetővé tétele az EU-n belül is támogatási versenyt indukálhat, az erősebb gazdaságú tagállamok pedig jelentősen kedvezőbb esélyekkel szállhatnak a vetélkedésbe, mint az alacsonyabb fejlettségű országok. A várható aránytalanságokra jó példa, hogy pandémiás és háborús hatások ellensúlyozására felállított ideiglenes válságkeretben (Temporary Crisis Framework, TCF) kiosztható állami támogatások négyötödét Németország és Franciaország folyósította. Aggodalomra ad okot, hogy a TCF-et felváltó ideiglenes válság- és átállási keret (Temporary Crisis and Transition Framework, TCTF) 2023 végével történő meghosszabbításával kapcsolatban ez idáig nem született döntés, ami kétségeket ébreszthet azzal kapcsolatban, hogy Európa hosszabb távon hogyan fogja tudni állni a nemzetközi támogatási versenyt.

A washingtoni konszenzus utáni korszak a hatékonyság és a „just-in-time” szemlélet helyett a geopolitikai realitások és a „just-in-case” felfogás szempontjai mentén íródhat újra

Egyre szélesebb körű egyetértés bontakozik ki szakértők között arról, hogy a négy évtizede megálmodott washingtoni konszenzus az elmúlt évek történéseinek fényében ellehetetlenült, sőt a neoliberalizmuson és globalizáción alapuló status quo már ezek nélkül is repedezett. A világ egyik legnagyobb intézményi alapkezelőjének, a PIMCO-nak a korábbi vezetője, Mohamed el-Erian a cikkében kiemeli, hogy a globális gazdasági és pénzügyi integráció a termékek és szolgáltatások széles palettáját, olcsóbb pénzügyi forrásokat és nagyobb fogyasztást tett lehetővé sokak számára, viszont a gazdaságszervezés „race-to-the-bottom” módja vesztesek nem elhanyagolható körét is kitermelte, nemcsak a nemzetközi munkamegosztásban alacsonyabban pozicionált országokban, de a fejlett gazdaságokban is. 

A globalizációellenes hangok felerősödésének fontos mérföldkövét jelentette például a 2016-os egyesült királyságbeli Brexit-népszavazás eredménye, mely számos elemző szerint az elmúlt évtizedek nyugati dezindusztrializációja és a kékgalléros munkahelyek fejlődő országokba vándorlása által a társadalom peremére szorított társadalmi csoportok tiltakozásaként is értelmezhető. 

Nagyobb viták övezik viszont a washingtoni konszenzust váltó új rendezési elv karakterisztikájának várható jellegét, mivel a szakmai diskurzusokban a deglobalizáció és a párhuzamos globalizáció (vagy reglobalizáció) gyakran felmerülő forgatókönyvnek minősül. A reglobalizációról szóló narratíva szerint a világgazdaság összefonódottsága nem szűnik meg, és legfeljebb csak kismértékben csorbul. Az állítás alátámasztására jó példa, hogy a nyugati világ egyesített erőfeszítései ellenére ment végbe Oroszország gazdasági és pénzügyi elszigetelése. 

Mint ismeretes, az ország 2022-es GDP-je a számtalan kereskedelmi és pénzügyi szankció ellenére is mindössze 2 százalékkal csökkent az előre jelzett 10-15 százalékos visszaesés helyett, az ország pedig vállalható veszteségek mellett tudott új piacot találni energiatermékeinek és nyersanyagainak is.

A deglobalizáció és a tömbösödés mellett érvelők jellemzően a jelen írásunkban is részletezett fragmentáló tényezőket (geopolitikai konfliktusok, felerősödő protekcionizmus, kereskedelmi háború, átalakuló értékláncok) emlegetik fel. Nagy Márton, a magyar kormány gazdaságfejlesztési minisztere 2023. februári véleménycikkében arról írt, hogy az országok a korábbi hidegháborús blokkosodás korába, a nyugati országok pedig az egykori KGST-logikát újraélesztve működhetnek tovább. 

A legtöbb szakértő szintén egyetért abban, hogy a washingtoni konszenzus utáni időszakban a hatékonyság felől a geopolitikai biztonság és kiszámíthatóság felé mozdulhat el a hangsúly az értékláncok újrakalibrálása során. Az egyre többet emlegetett „close-shoring” kifejezés a Covid-járvány tanulságaira építve az értékláncokban lévő földrajzi távolság redukálására, a „friend-shoring” pedig az élesedő geopolitikai törésvonalak miatti elővigyázatosságból a politikailag szövetségesnek tartott ország gazdasági szereplőivel való együttműködésre utal. 

A körvonalazódó kereskedelmi blokkok, illetve az ellátási láncok újrahúzása miatt keletkező piaci rések kitöltéséből számos ország gazdasága profitál. A VOA cikke rámutat, hogy Kína külkereskedelme az orosz invázió kitörése óta 27 százalékkal emelkedett, Indiáé pedig 2021 óta 250 százalékkal nőtt. A két ázsiai nagyhatalom a Moszkvára kivetett nyugati szankciók óta az Oroszországból származó energiahordozók (elsősorban kőolaj) fő felvevőpiacává vált, a kereskedelmi volument pedig érdemben emeli, hogy az oroszok eladási kényszere miatt az új piacok nyomott áron jutnak hozzá a szénhidrogéntermékekhez.

Szintén kivételes lehetőséghez jutottak a blokkok között tranzitországként vagy harmadik országként megjelenő államok, melyek sok esetben fontos állomásai a korlátozások megkerülésének. A kereskedelmi közvetítői szerepet játszó országokra jó példa Törökország, amely az orosz–ukrán háború kitörése óta 93 százalékkal növelte kereskedelmét Oroszországgal. 

Ahogy arra Nagy Márton miniszter korábbi nyilatkozataiban többször is utalt, a formálódó világgazdasági küzdőtérben Magyarország versenyképességének megőrzése szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy hazánk a gazdasági és geopolitikai híd szerepébe tudjon helyezkedni, a nyugati és keleti értékláncok integrációjából részt vállalva. A törekvést jól szemlélteti a cikkünkben is említett járműipar, melyhez kapcsolódóan a már két-három évtizede sikeresen működő, jellemzően nyugati járműgyártó-ökoszisztéma kerülhet szinergiába a közelmúltban bejelentett számos, elektrifikáció szempontjából elengedhetetlen, dominánsan keleti beruházással. A magyar kormánynak fel kell készülnie arra, hogy export- és beruházásvezérelt növekedési modelljét a világgazdaság átrendeződése által keltett turbulenciák között is megőrizze, ehhez kapcsolódóan pedig mind a költségvetési támogatási rendszerét, mind pedig a vonatkozó (fizikai és humántőke-alapú) infrastrukturális beruházásait is hosszú távú stratégiai szemléletmódot követve kell megalkotnia.