Mi a kínai gazdaság titkos receptje?

A lakáspiaci buborék megelőzését célzó, határozott gazdaságpolitikai lépéseknek köszönhetően az ingatlanpiac stabilizálódott, néhány további korrekciós intézkedés a közeljövőben is várható. Ha valaki azt kérdezi, hogy a lakáspiaci korrekció vajon csapást fog-e mérni a növekedésre, akkor először meg kell határozni, hogy az adott helyzetben mit jelent a „csapás”? Az alacsonyabb eszközárak esetleg fékezik a beruházási tevékenységet és a GDP növekedését, de ha az 11 százalékról csak 9 százalékra lassul, akkor Kína el tudja kerülni a konjunktúra túlhevülését, miközben megmarad a fenntartható, gyors ütemű növekedés. Az éves rátán 37 százalékkal bővülő lakáspiaci beruházás valóban nagyon negatív tényező, ennek az idén ideális esetben 27 százalékra kellene süllyednie.

Az utóbbi 30 év során folyamatos volt a kínai növekedés, eleddig nagyobb ingadozások nélkül. Ha eltekintünk a Tienanmen téri válságot követő, átmeneti lassulástól, akkor az átlagos növekedés 9,45 százalék volt. A csúcsráta 14 százalék körül volt 1994-ben és 2007-ben, a mélypont 7,6 százalék 1999-ben. A kínai gazdaság küszöbönálló összeomlására vonatkozó előrejelzések eddig rendre elhibázottnak minősültek. Minél tovább tart azonban ez a történet, egyre többen mondják, hogy rossz vége lesz.
Kína töretlen növekedését az teszi lehetővé, hogy az állam a boom periódusaiban is hatékonyan beavatkozik a makrogazdaságba. A túlhevültség időszakában a központi kormányzat felelősséggel tartozik a bekövetkező inflációért, különben a buborékok kipukkadásakor megugrana a munkanélküliség. A tartományi és a helyi kormányzatokat, illetve a nagy állami vállalatokat nem kell hogy ilyen aggályok foglalkoztassák. Utóbbiak annyi hitelt vennének fel, amennyit csak lehet, hogy finanszírozhassák becsvágyó beruházási terveiket – a törlesztéssel és az inflációval azonban nem sokat törődnek.

Az 1990-es évek elején tapasztalt túlhevülés egyébként ténylegesen a helyi kormányzatok túlzott hitelfelvételei miatt következett be. Az infláció 1994-ben 21 százalékra ugrott, ez az utóbbi 30 év legmagasabb rátája. Ennek a helyi adósságnak akkor igen nagy része behajthatatlanná vált, az aránya pedig elérte az állami bankok teljes hitelállományának 40 százalékát. A sebezhetőségnek ez a forrása azonban mára jelentéktelenné vált, mert a központi kormány erőteljesen korlátozta a helyi kormányzatok hitelfelvételi képességét.
A túlhevülés kockázataiért most egyre inkább a kínai vállalkozók első generációjának „vadászösztöne” tehető felelőssé. A gazdasági boom idején a jövedelmek emelkedtek, a piacok pedig gyorsan bővültek. Az új alkalmakat mindenki meg akarta ragadni, és minden befektető szeretett volna hamar meggazdagodni. Ezért folytatják a nyakló nélküli beruházásokat, és élénken spekulálnak, tekintet nélkül a meglévő kockázatokra.
A 90-es évek elejének viszonylag magas inflációja rámutatott a gyors növekedéssel együtt járó makrogazdasági veszélyekre. A japán ingatlanbuborék 1990 körüli kipukkanása, majd a jelenség megismétlődése a délkelet-ázsiai térségben a 90-es évek vége felé, egészen közeli szomszédságból szolgáltatott kemény leckét. A későbbiekben a pekingi központi kormány mindannyiszor fékeket alkalmazott, valahányszor a gazdaság túlhevülésének jelei felbukkantak. Ennek részeként már a 90-es évektől kezdve szigorú intézkedésekkel korlátozták a pénzellátást és a túlberuházást, ezzel sikerült elkerülni a hiperinflációt. A legutóbbi ciklus során a hatóságok már 2004-ben elkezdték a gazdaság lehűtését, akkor, amikor a kínai fellendülés éppen csak magára talált a 2003-as SARS-pánik után. Később, 2007 során, amikor a GDP-növekedés éves rátája elérte a 13 százalékot, a kormány további megszorító intézkedésekkel igyekezett megelőzni buborék létrejöttét, például az acéliparban és az ingatlanpiacon.
A gazdasági elméletek szerint az összes válságot buborék vagy túlhevülés váltja ki. Ezért, ha a sikerül a buborék létrejöttét a boom idején proaktív módon megakadályozni, akkor a válságot is meg lehet előzni. Abban nem vagyok bizonyos, hogy a kínai gazdaságpolitika minden irányítója a modern közgazdaságtan jó hallgatója lenne. Amit viszont a gyakorlatban tettek, az jobban sikerült, mint amit kollégáik számos más országban csináltak, akik túl nagy teret engedtek a deregulációnak, és túl csekély szerepet szántak a gazdaság lehűtésének a boom idején, amikor a buborékok képződtek.
A világgazdaság nagy problémája az, hogy Keynes tanításából mindenki csak egy dologra emlékezik: a válság kirobbanása után anticiklikus műveleteket kell végrehajtani. A boom idején mindenki magára hagyná a gazdaságot, holott ennek a fázisnak a menedzselése lenne különösen fontos. Amit véleményem szerint Kína tett, az szemlátomást egy igazi „keynesi világ” megteremtése: mikroszinten több magánvállalkozást hozott létre nagyobb versennyel, makroszinten aktív anticiklikus politikával. Természetesen lehetnek tényezők, amelyek lelassítják vagy megszakítják Kínában a növekedést. Magam csak remélem, hogy a gazdaságpolitika irányítóinak ébersége folytatódik (sőt javul), és így lehetővé válik Kína gyors növekedési sztorijának folytatódása további 10, 20 vagy akár 30 évig is.

A szerző a Pekingi Egyetem profesz-szora, a jegybank monetáris politikai tanácsának tagja

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org