Pánikkeltés vagy realitás?

Egy hete ugyanezen az oldalon Soros György fejtette ki „gondolatkísérletét”, amelyben egyfelől maga is az euró nehezen tarthatóságából indult ki, másfelől pedig „megoldásként” Németország kiválását javasolta az eurózónából. Véleménye csupán egy volt a brit Financial Timestól a német „Frankfurterig” terjedő palettán közzétett sötét képek sorában. Ami azért is keltett feltűnést, mert nagyjából egybeesett több, éppen hogy nagy horderejű európai uniós válságkezelő döntéssel, mindenekelőtt a 750 milliárd eurós megacsomag létrehozásával. De akkor mire föl a nem először felerősödő károgás? Pánikkeltés, aránytévesztés vagy messzebb tekintő realitásérzék?

„Azt már évek óta tudni lehet, hogy a király meztelen, az euró súlyos strukturális hiányosságok foglya. A konkrét válság pillanataiban azonban nem ezzel, hanem a válság elhárításával foglalkozik az ember. Ha viszont a közvetlen veszély kevésbé érezhető, ismét elő lehet venni az eredeti problémát” – jegyezte meg erről az Európai Bizottság egyik vezető munkatársa. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a mai, amúgy is hisztérikus piaci közegben nem jelentene valós veszélyt, hogy a különböző vélekedések esetleg önbeteljesítő reakciók sorát is generálhatják.

A vélemények jó részére amúgy viszonylag visszatérően jellemzőek bizonyos vonások. Az egyik, hogy esetenként figyelmen kívül hagyják a válságra születő válaszok mozaikjellegét, beleértve ebbe az egyes elemek időbeli egymásra épülését, azaz folyamatjellegét, valamint fokozatos összefonódásuk távlati lehetőségét. Tipikus bírálati vonás, amikor adott intézkedéseken (például a válságkezelő megacsomagon) másvalamit (mondjuk a strukturális problémák kiküszöbölését) kérnek számon. Az persze könnyen meglehet, hogy az utóbbin (is) dolgozó, Herman Van Rompuy által vezetett munkacsoport az októberi csúcs számára készülő csomagjában nem tud majd átütő megoldásokkal előállni. De ez majd az akkori bírálatoknak kell hogy tárgya legyen. Ma azt lehet mondani, hogy a közvetlen tűzoltásra úgy ahogy készen állnak, számos további kiegészítő intézkedés (például pénzpiaci szabályozás) is folyamatban van, a lehetséges hosszabb távú és átfogóbb lépések forgatókönyveit pedig most írják. (Sokan struccpolitikának tartják például, hogy a politikai vezetés nem hajlandó elismerni a görögök esetében minimum az adósságátütemezés lehetőségét, holott ennek bekövetkezését mind többen elkerülhetetlennek vélik. Igen, de még ha így is lenne: amíg nincs világosan rögzített, minden lépésében előre látható – és átlátható – működési mechanizmus ilyen esetre, addig minden e tárgyban születő nyilatkozat ezer potenciális veszélyt rejt magában. Marad tehát egyelőre a témakerülés, ami viszont nem zárja ki, hogy közben folyhat gondolkodás ilyen forgatókönyvről is.)
További gyakori hiányossága a visszatérő negatív jövőképeknek, hogy jóformán alig számolnak az euró „politikai valuta” jellegével. Igaz, ez sem abszolút érvényű, és persze végképp nem mindenható. Ha bebizonyosodik, hogy egyes országok számára semmilyen körülmények között nem lehet közös növekedési perspektíva a közös valuta projektjében, vagy ha a közgazdasági tényszerűség kizár minden további mozgásteret, akkor ez a politikai prioritás is változhat. De amíg lát mozgási lehetőséget, addig innovatív is marad, hogy sikerre vigye saját programját. Amit ugyanúgy demonstrál Észtország belépési szándéka, mint az elmúlt hónap során számos korábbi tabu ledöntögetése az eurózónán belül a zónavédelmet szolgáló végső politikai prioritás oltárán. Senki nem tagadja, hogy az euró létezése óta a legsúlyosabb tesztet éli meg mostanság. Lehet létjogosultsága a lehetséges negatív forgatókönyvek felvázolásának is. De a tartalékokat sem kell lebecsülni.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője