Európa és az euró: a sikertörténet folytatódik

Mindenekelőtt emlékezni kell arra, az európai eszme azzal a céllal indult, hogy békét és demokráciát kellett teremteni a kontinens népei számára. Az új valuta 1999-es bevezetését, majd az új érmék és bankjegyek 2002. januári kézhezvételét a tagállamok polgárai annak egyértelmű bizonyítékaként élték meg, hogy az európai integráció valósággá vált. Helytállóvá vált a szlogen: „Az euró a pénztárcádban, Európa a zsebedben.” Húsz évvel azután, hogy az Európai Parlament tagjait általános választással 1979-ben először megszavazták, az európai álomnak logikus kiegészítését jelentette az egységes valuta bevezetése.

Egyúttal arra is vissza kell utalni, hogy amikor Szlovénia 2007-ben belépett az euróövezetbe, sokak értelmezésében még a „régi Európához” csatlakozott. Őt azonban gyorsan követte Ciprus, Málta és Szlovákia, amelyek szintén az eurót tették meg országuk fizetési eszközévé. Ennek folytán az Ír-tenger partján lévő Dublintól a Kárpátok lábainál fekvő Pozsonyig ugyanazokat az érméket és bankjegyeket használják törvényes fizetőeszközként, ezzel az övezet tagjai folyamatosan tágítják az integráció határait. A holnap pedig további tagokat hoz, mint például a 2011. január 1-jén csatlakozó Észtországot.

Az európai alapító atyáknak igazuk volt, amikor azt mondták, „Európa nem fog egyszerre létrejönni”, és ugyanez érvényes az euróra is. Közös valutánkra ezért inkább úgy kellene tekintenünk, mint lelkesítő szimbólumra, annak az Európának a jelképére, amely egyszerre vibráló, vonzó és összetartó. A tagállamokat egységbe fogó kohézió erejére éppen az utóbbi hónapok tapasztalatai szolgáltak példával. Ily módon – és ez egyáltalán nem meglepő – az egységes valuta Európa történetének egy újabb fejezetévé vált, egy új szakasszá a római szerződés óta tartó gazdasági építkezés folyamatában.

Az európai összetartozásnak a gyakorlatban megfigyelhető működését jól illusztrálja a Görögországnak folyósított támogatás (azóta Írországot is megsegítették – a szerk.) és az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap létrehozatala, amellyel garanciákat nyújtunk a bajba jutott tagállamoknak. Ugyancsak a kohézió erejét jelzik a hatékonyabb szabályozás megteremtésére irányuló erőfeszítések.

Széles körben elfogadott tétel, hogy az euróövezetet érő válságok arra is rávilágítanak – néha túlságosan is élesen –, mennyire sürgetők az intézményeinket és azok működését érintő reformok. Gyakran hallható az az érv, hogy az európai intézmények korszerűsítése csak válság idején halad előre. Valószínűleg ez áll az egységes valutára is, amely erejének és létjogosultságának újabb igazolására számíthat, ha leküzdi a vele szemben támadt mostani kihívásokat.

Az utóbbi hónapokban – amint éppen csak legyűrte a hosszú évtizedek óta legsúlyosabb gazdasági és pénzügyi válságát – az euróövezet történetének legsúlyosabb megrázkódtatásaival kényszerült szembenézni. Történt ez annak ellenére, hogy az eurózóna egészében jobban viselte a megelőző válságot, mint akár Amerika, akár Japán. Amint azonban Görögország és más tagállamok pénzügyi válságának tényleges súlya ismertté vált, az euróövezet gazdaságai nyomban a katasztrófa szélére sodródtak.

Az EU azonban azonnal és nagy erővel reagált, a kormányok támogatási programot hagytak jóvá Görögországnak, és pénzügyi garanciákat dolgoztak ki az egész eurózóna számára. Ebben a vészhelyzetben kezdett formát ölteni egy igazi európai gazdasági kormányzat, amelynek legfőbb szószólói Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök.

A júniusi uniós tanácsi találkozó után Franciaország és Németország közösen vázolt néhány reformelképzelést, ezek részeként három pontot emeltek ki:

- Meg kell szilárdítani a stabilitási és növekedési paktum működését, mégpedig a jobb uniós koordináció révén.

- Erőfeszítéseket kell tenni a gazdasági felügyelet hatályának kiterjesztésére, a vizsgálatokat a kormányzati, a közületi és a magánszektor tartozásaira is ki kell terjeszteni, „politikai büntetések” alkalmazásának lehetőségével.

- Létre kell hozni egy hiteles válságkezelő és -megoldó keretmechanizmust, amelyet a tagállamok költségvetési előjogainak sérelme nélkül kellene működtetni.

Természetesen néhány további megközelítés vizsgálata is napirenden van. Ezeknek közös elemét képezi az a felismerés, hogy egyértelműen elérkezett az idő egy európai gazdasági kormányzat intézményesítésére és stabilizálására. Az erre irányuló tevékenység már javában folyik. Az Európai Bizottság megtette javaslatait, és előterjeszti indítványait az a munkacsoport, amelyet Herman Van Rompuy európai tanácsi elnök vezet, és amelyben magam képviselem Franciaországot (ez az október végi uniós csúcson megtörtént – a szerk.).

Mindannyian azt várjuk, hogy az euró – amely a válság idején olyan fontos támaszként szolgált – ugyanolyan hatékonynak bizonyul majd, amikor a gazdaságainkat vissza kell állítani az erőteljes és fenntartható növekedési pályára. Ezt ténylegesen alátámasztani látszik az EU statisztikai szervezete, az Eurostat, amely szerint az év második negyedében az euróövezetben már gyorsabb volt a növekedés, mint az Egyesült Államokban. Ezen túlmenően az euró továbbra is a világkereskedelemben a második leggyakrabban használt valuta.

Az euró, mint az EU maga, egy roppant izgalmas kaland, amelynek folytatódnia kell. A magunk részéről eltökéltek vagyunk, hogy ez így is legyen.

Christine Lagarde francia gazdasági, ipari és foglalkoztatási miniszter

Copyright: Project Syndicate, 2010

@ www.project-syndicate.org