Próbára teszi Európát a menekültáradat

Annak, ami a délolasz Lampedusára menekült tunéziaiak ezreivel történik, rövid és hosszú távon egyaránt súlyos következményei lehetnek még. De előbb egy fontos részletkérdés. Az EU bevándorláspolitikája kétféle menekültet kategorizál. Az egyik a fizikai létében fenyegetett politikai menekült. Az Afrikából érkezők közül ma jellemzően ilyennek minősülnek például a szomáliaiak vagy a szudániak. Az érvényes EU-szabályok és -alapelvek egyaránt azt mondják, hogy nekik védelmet kell biztosítani. Egyelőre nincsenek túl sokan: a jelenleg leginkább Málta szigetére zsúfolódott politikai menekültek száma hivatalos becslések szerint mintegy nyolcszázra tehető.

A tömeget (ma még?) nem ők alkotják, hanem a Lampedusát megcélzott tunéziaiak, akik viszont a mai uniós megítélés szerint a másik – az úgynevezett „gazdasági menekült” – kategóriába tartoznak. Ők azok, akik zömében egyszerűen azért kerekednek fel, mert jobban akarnak élni. A Lampedusára érkezettek több mint 90 százaléka francia ajkú, és persze nem is Olaszországba készültek, hanem onnan tovább, francia földre.

Berlusconiék ideiglenes tartózkodási engedélye – reményeik szerint legalábbis – ez előtt nyithatja meg az utat. Cserébe, alig titkoltan, Tunéziában számosan ugrásra készen várják, hogy kövessék őket.

És a dolog itt fordul át immár az európai rendszereket megterhelő válságba. Az EU-szabályok szerint ugyanis az illegális bevándorlót (és mindenki ilyen, aki úti okmányok s megélhetést igazoló tényezők, valamint belépési és tartózkodási engedély híján van egy uniós országban) előbb fel kell kérni, hogy önként térjen vissza, vagy ha ezt megtagadja, akkor kitoloncolható. De mi a teendő, ha ilyen illegális bevándorlóból – mint amilyen a tunéziaiak elsöprő többsége – naponta több száz érkezik, visszamenni nem akarnak, a „forrásországuk” meg nem hajlandó visszavenni őket? Kötelezhetők-e például az olaszok, csak mert ők estek elsőnek „útba”, hogy hónapokon át gondoskodjanak a hozzájuk betévedt emberek tízezreiről? (Vajon mi lenne a magyar reakció, ha a déli határfalvakat egyszer csak balkáni menekültek tízezrei özönlenék el?)

Róma eddig abban bízott, hogy a többiek „átveszik” majd tőle a visszatérni nem tudó vagy nem akaró tunéziaiak jó részét. Csalatkoznia kellett, ami szakértők szerint nemcsak a tagországok „önzését” mutatja, hanem annak belátását is, hogy ha az EU belemenne az „illegálisok” uniós szétosztásába, ezzel is olyan látszatot keltenének a menekültek otthon maradt társai között, hogy érdemes útnak indulni.

Berlusconiék erre válaszul döntöttek úgy, hogy akkor ideiglenes papírt nyomnak a menekült kezébe, és hadd menjen tovább, ha akar. Ezzel persze csak a határ menti falvak tiltakozóreflexét reprodukálták a francia térfélen, de erre már mondható az, hogy a franciák „nem elég szolidárisak”. Mindez bőven elég a (tag)államközi kapcsolatok megmérgezésére, de a dolog nagyobb veszélyt is magában rejt: felveti a schengeni rendszer ellehetetlenítésének a veszélyét. Az illegális menekültek ezreinek a kiszűrése ugyanis leginkább úgy lehetséges, ha működik valamilyen határellenőrzés (ami amúgy – „Schengen” értelmében – alaphelyzetben nem lenne szabad, hogy létezzen), újabb területen tesztelve egyúttal az európai integráció teherbíró képességét.

Persze azt is látni kell, hogy ha nem lenne EU, az egyes európai országok akkor is pontosan ugyanígy reagáltak volna. Csak a fejetlenség lenne nagyobb, mert akkor nem léteznének Schengen-szabályok meg menekültügyi irányelvek, amelyek most mégiscsak viszonyítási pontként szolgálnak a vitákban. Miként a hirtelen rászorult kormányoknak sejthetően a menekültügyi alap sem jön most rosszul. Cserébe a magyar elnökség még egy területen bizonyíthat. Ugyanis a bevándorlásügy is elnökségi hatáskör…