Egyezségi kárrendezés – „jog”-os ügyfélérdek

A lap 2011. július 22-i számában megjelent Karambolos javítás „okosba”, előnyben a feketeszervizek című írás az úgynevezett „egyezségi kárrendezés” kérdését próbálja meg körüljárni. Nevezetesen azt a lehetőséget, hogy a karambolos jármű tulajdonosa, ha kívánja, készpénzben is megkaphatja a kártérítés összegét, s ezt követően saját döntésén múlik, hogy hol csináltatja meg – ha egyáltalán megcsináltatja – járművét.

„Értesüléseink szerint az egészet a biztosítótársaságok találták ki, hogy pénzüknél legyenek” – állítja az írás. Súlyos vád – és súlyos tévedés. A biztosítók ilyet nem „találhattak ki”, az eljárás ugyanis a hazai jogi szabályozásból, a polgári törvénykönyv előírásaiból következik, azon alapul.

A Ptk. 355. § paragrafusa értelmében a kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja megtenni, köteles a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát készpénzben megtéríteni. (Kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják.) A károsult nem kötelezhető arra, hogy sérült gépjárművét megjavíttassa: a kártérítési összeg ettől függetlenül megilleti. Ezért jogszabályba ütközne és tisztességtelen piaci magatartást valósítana meg az autójavító szakma által hosszú ideje erőltetett javaslat, mely szerint a biztosítók csak számla ellenében fizethessenek kárt.

A biztosítók gyakorlatában a számla nélküli kárrendezésre vonatkozó egyezségi megállapodás megkötése a károsult számára csupán lehetőség, választhatja a számlás kárrendezési módot is. Sőt, ha az egyezségi kárrendezést választja, utóbb akkor is van lehetősége arra, hogy a balesettel kapcsolatos, számlával igazolt indokolt többletköltségét a biztosító megtérítse.

A cikk azon állítását, mely szerint a számla nélküli, egyezségi kárrendezés aránya nő az összes kárkifizetésen belül, az adatok nem támasztják alá. Ezzel szemben tény, hogy az egyes biztosítóknál meglehetősen eltérő az egyezségi kárrendezés aránya, s több társaság is az ilyen típusú kárrendezések számának – arányának – csökkenéséről számolt be.

Téves következtetés az is, hogy az egyezségi kárrendezéssel magyarázható a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási díjbevételek utóbbi években tapasztalt csökkenése. A díjak mérséklődése elsősorban a károk csökkenésével magyarázható, ami összefügg a gazdasági válság hatására visszaesett gépjárműforgalommal, valamint a kármegelőzés érdekében életbe léptetett jogszabályi változásokkal (a bírságtételek jelentős emelése, az objektív felelősség bevezetése).

A számla nélküli, egyezségi kárrendezés, úgy tűnik, egyaránt kedvező a biztosítók és az ügyfelek (károsultak és biztosítottak) számára, mivel elősegíti a kárrendezési folyamat felgyorsítását. Ha ez nem így lenne, akkor a biztosítók nem ajánlanák fel ezt a lehetőséget ügyfeleiknek, az ügyfelek pedig vagy nem fogadnák el, vagy előzetes elfogadás esetén utólag jelentős számú panasz merülne fel az eljárással kapcsolatban. Azonban sem a Magyar Biztosítók Szövetségéhez (Mabisz), sem a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéhez nem fordultak az ügyfelek ilyen jellegű panaszokkal.

„Végül is kinek használ az egyezségi kárrendezés?” – teszi fel a kérdést a cikk szerzője. Végül is kinek nem használ az egyezségi kárrendezés? – tehetnénk fel a kérdést mi is. Azoknak a nagyon magas óradíjú, kettős árrendszert alkalmazó szervizeknek, amelyek jóval magasabb vállalási óradíjat számolnak fel a „biztosítós”, mint a „nem biztosítós” munkák esetében. Amíg az ügyfélnek a biztosító megtéríti a számlában foglalt magas óradíjat, addig őt ez nemigen zavarja, legfeljebb elcsodálkozik rajta. Ha viszont a biztosító az ügyfél „kezébe adja” a kártérítés összegét, akkor már nagyon is érdekli az óradíj nagysága, és a drága szerviz helyett olcsóbban dolgozó szervizt keres, és ez nem feltétlenül „feketeszervizt” jelent.

Az, hogy a szervizekben mi történik, milyen alkatrészeket használnak fel, az elsősorban az autójavító szakma „belügye”. Ezért az autójavító szakmának kell(ene) önszabályozással kizárni a munkájukat rosszul végző vállalkozásokat, illetve ilyen irányú jogi szabályozást kezdeményezniük. Úgy tűnik, mintha az autójavító szakma a szervizek minősítését a biztosítóktól várná el, jóllehet a biztosítóknak a károsulti gépjárműveken kívül a casco nélküli károkozó autók vagy az egyéb műszaki hibás gépkocsik javítására rálátásuk sincs.

A rossz minőségű javítási munka a közlekedésbiztonságot veszélyeztetheti, ennek megakadályozása hatósági feladat. A statisztikák nem támasztják alá, hogy ez Magyarországon komoly veszélyt jelentene, ugyanis a járművek műszaki állapota miatt bekövetkezett balesetek aránya az összes baleseteknek mindössze 0,39 százaléka, és még ezeknek a nagy része is az elhanyagolt műszaki állapotra (például rossz fék) és nem a hibás javításra vezethető vissza.

Az, hogy az elvégzett javításról a javítást végző műhely kiállít-e számlát vagy sem, nem a biztosító felelőssége. Annak ellenőrzésére nincs sem törvényi kötelezettsége, sem lehetősége.
A számlázási fegyelem betartatása az erre szakosodott adóhatóság feladata nemcsak az autójavításban, hanem a gazdaság minden más területén.

***
A szerkesztő megjegyzése:
Lapunk szerzője a szóban forgó cikk megírásakor lehetőséget adott a Mabisznak, hogy részletesen kifejtse a véleményét az adott témáról, bár erre viszonylag kevés idő állt rendelkezésére. Az általa akkor adott válaszok szerepeltek a cikkben.