Gordon Brown ijesztget: az evickélésbe is belebuktunk

A nyár elején még arról folyt a vita, vajon újra normális vagy ennél lassabb növekedés várható-e. A vita mára eldőlt: semmi nem látszik normálisnak. Az átevickélés terve megbukott. Egymás után hiúsult meg az új kereskedelmi egyezmény, az éghajlatvédelmi megállapodás, a növekedési paktum, nem sikerült megváltoztatni a pénzügyi rendszert, emiatt a világ várhatóan újra belesüllyed a protekcionizmus, a kompetitív leértékelések, a valutaháborúk, a kereskedelmi és a tőkeforgalmi korlátozások iszapjába.

Ez azonban nem a defetizmus ideje. A tartós növekedéshez és foglalkoztatáshoz vezető út immár nem az egyszeri nemzeti kezdeményezéseken, hanem a globális gazdaságpolitikai koordináción keresztül vezet. Ez már 2009 áprilisában is világos volt, amikor a G20 hármas feladatot tűzött maga elé. Az elsőt, a globális depresszió megelőzését sikerült elérni. A másik kettőt – a növekedési paktumot és a globális pénzügyi rendszer reformját – a G20 következő tanácskozásának napirendjére kellene tűzni.

A Nemzetközi Valutaalap 2010-ben még úgy vélte, a makrogazdaságban, a kereskedelemben és a szerkezeti politikában alkalmazandó koordinált megközelítés révén 5,5 százalékkal magasabb globális GDP-t lehetne elérni, 25-50 millió pótlólagos munkahelyet létrehozva és mintegy 90 millió embert kirántva a szegénységből. Egy globális növekedési paktum ma még fontosabbnak látszik.

Talán furcsának hat, ha az 1930-as évek óta legnagyobb válságot egy új, jóval nagyobb probléma tüneteként írjuk le. Pedig erről van szó. Először történt meg ugyanis a Nyugat (Amerika és Európa) utóbbi 150 éves történetében, hogy a világ többi része lehagyta mind a termelésben, mind az exportban, mind a kereskedelemben, mind a beruházásokban. A 2020-as évek közepe felé az ázsiai fogyasztói piac kétszerese lesz az amerikainak. Ma a Nyugat és Ázsia még kölcsönösen függ egymástól: utóbbiak kivitelének kétharmada még mindig a fejlett államokban köt ki, miközben a dél–dél viszonylatú kereskedelem a globális áruforgalomnak mindössze a 20 százalékát képviseli. Másképpen nézve, 10 évvel ezelőtt az Egyesült Államok gazdasága még meghatározó erővel tudta előrevinni a világgazdaságot, ezt a szerepet azonban 10 év múlva már át tudják venni a felzárkózó államok, főleg a gyarapodó középosztályuknak köszönhetően. Amerika és Európa ugyanakkor jelenleg nem képes növelni a fogyasztói kiadásait a kivitel növekedése nélkül, miközben Kína és a többi feljövő ország nem tudja könnyen növelni a termelését – és a belső fogyasztását – ha emögött garanciaként nem áll ott az erős nyugati piac.

Ebben a helyzetben először helyre kell állítanunk a globális együttműködés átfogó vízióját. Kínában növelni kellene a háztartási kiadásokat és ezzel együtt a fogyasztási cikkek bevitelét. Indiának is meg kellene nyitnia a fogyasztási cikkek piacát, hogy az ottani szegények részesülhessenek az olcsó bevitel áldásaiból. Európának és Amerikának ezzel egyidejűleg növelnie kellene a versenyképességét és a kivitelét.

A G20 csoport 2009-ben hajthatatlan volt abban, hogy a jövőbeni stabilitáshoz új globális pénzügyi rendszerre van szükség. A Nyugat bánni fogja, hogy nem ragaszkodott jobban a globális tőkemegfelelési és likviditási követelmények, illetve egy átláthatóbb korai előre jelző rendszer bevezetéséhez. A probléma máris nyilvánvaló. Európa bankszektorában a tartozások közel ötször akkorák, mint az USA-ban, és elérik a GDP 345 százalékát. A német bankoknál a tőkeáttétel 32-szerese az eszközeik értékének. A pénzügyi stabilitáshoz emiatt nemcsak a bankok feltőkésítésére van szükség, hanem egy megreformált euróra is, amely a fiskális és monetáris koordináción, illetve az Európai Központi Bank szerepének megerősítésén alapulna. Utóbbinak egyes kormányokat (nem pedig egyes bankokat) kellene végső hitelezőként támogatnia.

A G20 képtelen lesz a növekedés és a stabilitás helyreállítására, ha nem tud az adósságok hosszú távú csökkentésére összpontosítani. Van azonban egy rövid távra érvényes parancsoló szükségszerűség, mégpedig a visszaesés elkerülése. Fel kellene használnunk Robert Skidelsky professzor javaslatát, hogy beruházási banki forrásokból az infrastruktúrába és a környezetbe kellene nagy összegű befektetéseket végrehajtani munkahelyteremtés, növekedésösztönzés és jövőbeni kihívások kivédésének céljával. Az Európai Beruházási Bank például az 50 milliárd eurós tőkéje alapján összesen 400 milliárd euró értékben hajtott végre beruházásokat. De talán egyezségre lehetne jutni Kínával is a tartalékainak hasznosítása ügyében, vagy a nyugati multinacionális cégekkel a repatriált profitjukra adandó adókedvezménnyel.

Végezetül – mint azt a Nobel-díjas közgazdász, Michael Spence kifejtette – a növekedés ma szükségszerű, de elégtelen feltétele a munkahelyteremtésnek. A fiatalok immár járványos méreteket öltő munkanélküliségének kezelése gyökeresen új megközelítést igényel. A Közel-Kelet és Észak-Afrika duzzadó létszámú fiatal generációi részére fejlesztési bank felállításával, oktatással és szakképzéssel kellene foglalkoztatási lehetőségeket teremteni.

A G20 – amely a világ kibocsátásának 80 százalékát képviseli – 2009-ben talált magára a globális gazdaságpolitika koordinálására egyedül alkalmas intézmény szerepkörében. Tagjai azonban sajnos hamar feladták a közös célokat, és visszatértek a nemzeti megoldások kereséséhez. Az egyéni utak követése – megjósolható módon – hiábavalónak és eredménytelennek bizonyult a gazdasági kilábaláshoz. A G20 ideje most újra elérkezett. Minél előbb hívja össze a testületet Nicolas Sarkozy francia államfő, annál jobb.