Adóztass és költs - a káröröm-kapitalizmus, mint modell

A másodrendű jelzáloghitelek válsága és a Lehman Brothers összeomlása után az egész amerikai modellről feltételezték, hogy megbukott, mert a hírnevét először az iraki háború, majd a pénzügyi válság tépázta meg. A diagnózist a Lehman bukása nyomán Peer Steinbrück német pénzügyminiszter fogalmazta meg, de nemcsak az USA-ra, hanem más államokra – nevezetesen Nagy-Britanniára – nézve is, amelyek „amerikanizálták” a pénzügyi rendszerüket. A politikus a túlságosan komplex pénzügyi instrumentumokban látta a probléma lényegét, amelyeket a globalizált amerikai bankok terjesztettek. Steinbrück szerint „a pénzügyi válság elsődlegesen amerikai probléma volt”, véleményét pedig a kontinentális európai államok pénzügyminiszterei is osztották. A politikus utódja, Wolfgang Schäuble ugyanabban a hangnemben folytatta a támadásokat az „irányvesztett” amerikai monetáris politika ellen, amelyről általában feltételezték, hogy eleve az amerikai pénzügyi szörny táplálására tervezték.

Ezekben a bírálatokban azonban figyelmen kívül hagyták azon bankok problémáit, amelyek nem alkalmaztak komplex pénzügyi termékeket. A pénzügyi szabályozók már régóta hangoztatták, hogy a legbiztonságosabb pénzügyi instrumentumnak a gazdag ipari államok által kibocsátott kötvényeket kell tekinteni. Ezt a nézetet azonban szétzúzta az euróövezet szuverénadósság-válsága, amely néhány (főleg dél-európai) ország közpénzügyeinek hanyag kezeléséből eredt. Ezzel természetesen az új célpont is azonosíthatóvá vált, és az amerikai konzervatívok kezdtek elragadtatva beszélni az „adóztass és költs” elvű európai modell, illetve a gyenge hatékonyságú jóléti állam közelgő bukásáról.

Az európai modellre bírálat máshonnan is érkezett: Jin Liquin, a China Investment Corporation elnöke kétkedően nyilatkozott az európai mentőakciókban való kínai szerepvállalásról, mert szerinte a kontinens egy „elhasználódott jóléti társadalom, elaggott népjóléti törvényekkel, amelyek függőséghez és tunyasághoz vezetnek”. A hatalmas európai jövedelemtranszfer bírálata természetesen indokolt, mert a görög, az olasz és a francia közalkalmazottak valóban korán mennek nyugdíjba. A merev munkajogi szabályok ráadásul számos céget tántorítottak el új munkaerő beállításától. Ezek a bírálatok azonban együttesen is csak az EU nehézségeinek egy részét ragadják meg.

Görögország és Spanyolország fiskális problémái részben a látványos csúcstechnikai és a presztízscélú beruházások – olimpiai létesítmények, új repülőtéri épületek, gyorsvasutak – erőltetéséből adódtak. Spanyolországnak és Írországnak a válság előtt nem voltak fiskális problémái, mert az ingatlanboom és a belőle táplálkozó gyors növekedés a gazdasági csodák új korszakának eljövetelét ígérte.

A Kínában az utóbbi években az egyik leggyakrabban használt nyelvi formulát a legjobban a német „Schadenfreude” (káröröm) kifejezéssel lehet visszaadni. Ha az ázsiaiak kritikus szemmel néznek Amerikára és Európára, akkor könnyen meg tudják győzni magukat arról, hogy a nyugati demokratikus kapitalizmus modellje összeomlóban van. De vajon nem volt-e a kínai átalakulásnak is fontos része már a 90-es évek elejétől a hasonló beruházások sora és az ingatlanárak ugrásszerű növekedése? A hatalmas ázsiai országok polgárai immár nemcsak a gyorsvasutak tökéletlenségei és alkalmatlansága miatt bosszankodnak, hanem azt is firtatják, hogy a kormányuk vajon a megfelelő prioritásokat fogalmazta-e meg számukra.

A káröröm további változatokban is felbukkan. Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök és Argentína elnöke, Cristina Fernández Kirchner szereti azt gondolni, hogy a kozmopolita nemzetközi kapitalizmussal szemben életképesebb alternatívát kínál a saját változatuk: olyan ellenőrzött gazdaság és társadalom, amelyet országaik külföldi fizetésképtelensége után kezdtek kiépíteni. De az illúzóját vesztett lakosságukkal ők is egyre nagyobb problémákkal szembesülnek.

Röviden: a világ legnagyobb gazdaságaiban sokkal több a közös sebezhetőségi vonás, mint azt általában feltételezték. Ha a globális kihívásokra valaki a mások feletti kárörömből táplálkozó válaszokkal reagál, akkor csak rövid életű jólétérzést tud gerjeszteni, és rövidesen találkozni fog az eléje vetett banánhéjjal. A mai globális gazdaság ugyanis nem más, mint a megcsúszott gazdasági modellek kavalkádja. Holnap pedig még hangosabb lesz a kakofónia.

Vajon létezik-e a gazdaság megszervezésének bármiféle, abszolút biztosnak tekinthető útja? A válasz egyértelmű „nem”. A piacgazdaságban a verseny átmenetivé teszi az eredeti innovációból származó magas profitokat. Hosszabb távot vizsgálva is legfeljebb csak ideiglenes relatív gazdagságról beszélhetünk, mint ahogy bármely üzleti siker is csak átmenetinek tekintendő.

A XVIII. század végén és a XIX. század elején Nyugat-Európában látott nagy ipari forradalom összességében nem honorálta határtalan gazdagsággal a nagy feltalálókat és újítókat, mert a versenyben elorozták a profitjaikat. Más jellegű növekedést hozott viszont a tizenkilencedik század vége és a huszadik század eleje, mert akkor már az állami politika eszközeit is fel lehetett használni a felhalmozott vagyonok védelmére a kompetitív nyomással szemben. A növekedési modellek eszméje mögött az a hit állt, hogy egy jól felépített állam képes egybegyűjteni és állandósítani a gazdasági sikereket. De tetszik vagy sem, az államok sem tudják e tekintetben jobban megszervezni magukat, mint az azokat alkotó egyedek.

Copyright: Project Syndicate, 2011
www.project-syndicate.org