Kommunikáció – olcsóbb a gyógyítás
Egy orvos élete során több százezer orvos-beteg találkozás részese, ezáltal a leggyakoribb tevékenysége a betegekkel való kommunikáció. Ennek ellenére csak az elmúlt évtizedekben került előtérbe az orvos-beteg kommunikáció kutatása. E terület jelentőségének felértékelődésében – az erősödő betegjogok mellett – nagy szerepe volt annak is, hogy az egyre drágább egészségügyi ellátás miatt előtérbe került a költséghatékonyság elve. Fontossá vált, hogy megfelelő kommunikáció segítségével a diagnózisalkotás során a költséges műszeres vizsgálatok minél célzottabbak legyenek, s hogy a terápia hatékonysága érdekében a beteg működjön együtt az orvossal.
Mindezek jelentőségét jól mutatják az együttműködéssel kapcsolatos vizsgálatok. Ezek szerint a betegek közel 20 százaléka a felírt recepteket ki sem váltja, további 10 százaléka kiváltja ugyan, ám később nem veszi be a gyógyszert. Azok közül, akik elkezdik szedni a gyógyszereket, 60-70 százalék nem abban az adagban veszi be, ahogyan az orvos elrendelte. Amikor a vizsgálatokat az életmódra is kiterjesztették, az derült ki, hogy az a beteg számít kivételnek, aki ezen a téren teljesen együttműködik: 70-80 százalékuk nem tartotta be az orvos ajánlásait.
Az együttműködés hiánya jelentősen rontja a gyógyítás hatásfokát, s egyúttal növeli az egészségügyi költségeket is. Egy Nagy-Britanniában végzett vizsgálat szerint az így elpocsékolt gyógyszerek költsége évente 300 millió font körül van. Egy amerikai vizsgálat (amely az utasítások be nem tartásának olyan következményeit is számba veszi, mint a több orvoshoz fordulás, további vizsgálatok, kiegészítő gyógyszerelések, kórházi és gondozóintézeti felvételek, munkából való kiesés és korai halálozás) évi 100 milliárd dollárra becsüli az együttműködés hiányosságaiból eredő kárt.
Az együttműködést számos tényező határozza meg: az egészségügyi rendszer sajátosságai, a betegség jellege, a kezelés módja, az orvos-beteg kapcsolat, a páciens élethelyzete, személyes tulajdonságai stb. Ezek között számos tényező van, amely igen nehezen vagy csak költségesen javítható. A kevesebb mellékhatással járó, hatékonyabb gyógyszerek például értelemszerűen javítják az együttműködést. A fejlesztés szükséges, ám költséges módja az együttműködés javításának. Ma már Magyarországon több mint száz vérnyomáscsökkentő hatású gyógyszer van forgalomban – hatékonyságukat leglátványosabban az növelhetné, ha a betegek megfelelően használnák őket.
Ezt a célt leginkább az orvos–beteg kommunikáció javítása szolgálhatná, hiszen ez könynyebben módosítható, hatása pedig igen rövid idő alatt jelentkezik. Egy kutatás részeként például magas vérnyomásos betegek kezelését végző orvosok egy csoportja részt vett egy csupán kétórás kommunikációs tréningen. Az utánkövetéses vizsgálat azt mutatta, hogy a képzésen részt vevő orvosok betegei tájékozottabbak voltak a magas vérnyomásról, jobban betartották az orvosi javaslatokat, s mindezek következtében a rövid képzés hatása még fél év múlva is kimutatható volt: a tréningen részt vevő orvosok betegeinek szignifikánsan alacsonyabb volt a vérnyomása a kontrollcsoportba sorolt orvosok betegeihez képest.
Hogyan járulhatnak hozzá az orvosi kommunikációs tréningek a gyógyítás hatékonyabbá tételéhez? Egyrészt a szemléletükkel, másrészt konkrét kommunikációs technikák megtanításával. Az orvoslásban hosszú időn át paternalisztikus modell uralkodott: a tekintélyelvű orvos úgy bánt a beteggel, mint egy szülő a gyermekével: nem adott információkat, utasított, s elvárta, hogy a páciens engedelmeskedjen. Ez a magatartásmód a legtöbb esetben nem felel meg a betegek elvárásainak, alkalmazása gyakran fokozza a diagnosztikai tévedések lehetőségét (mivel a beteg nem kap elegendő lehetőséget panaszainak, tüneteinek elmondására), és rontja az együttműködési készségüket. Az utóbbi időben ezért egyre elterjedtebbé vált a tájékozott beleegyezés modellje, amelyben az orvos informálja a pácienst a vizsgálatok eredményeiről, a javasolt beavatkozások előnyeiről és kockázatairól, s az ő beleegyezésével hajtja végre a beavatkozásokat. Ezt a – kezdetben igen népszerű – modellt az utóbbi években egyre több kritika éri. A végső döntés ugyanis itt a páciens kezében van, akinek gyakran olyan kérdésekről kellene döntenie, amelyekről még alapos tájékoztatás után sem lehet annyi ismerete és tapasztalata, mint az orvosnak. A másik gond, hogy a beteg ebben az esetben is csak alanya a gyógyításnak, saját szerepéből leginkább a rá hárított felelősséget élheti meg, ám a döntések jóváhagyásán vagy elutasításán túl más lehetősége nincs. Ajánlott modellé ezért ma már a közös döntéshozatal vált. Ebben az esetben az orvos és a páciens egyaránt aktív résztvevője egy olyan párbeszédnek, amelyben közösen hozzák meg a döntéseket. A legfőbb cél a beteg bevonása, együttműködésének elősegítése. A különböző kapcsolati modelleket a táblázat foglalja össze.
A mindennapi orvosi gyakorlatban azonban számos hibalehetőség nehezíti ennek az együttműködésnek a megvalósulását. A betegek gyakran úgy érzik, hogy az orvos nemhogy partnernek nem tekinti őket, de még csak végig sem hallgatja a panaszaikat. A vizsgálatok megerősítik ezt a gyakori tapasztalatot. Egy kutatás szerint az orvosok átlagosan 18 másodperc után szakítják félbe a panaszaikat elmondani kezdő pácienseket. Ezt követően a legtöbben átveszik a beszélgetés irányítását – ennek következtében a felmérésben részt vevő betegek panaszaik több mint felét egyáltalán nem tudják elmondani.
Az információk, a tájékoztatás hiányossága szintén gyakori probléma. Egy amerikai belgyógyászok körében végzett felmérés szerint a betegek tájékoztatására szánt idő az átlagosan 20 perces találkozás során csupán egy perc volt.
A páciensek azonban az így kapott információkat sem feltétlenül értik meg (pl. a számukra ismeretlen szakkifejezések használata miatt), de ha megértik, akkor sem biztos, hogy meg tudják jegyezni. A rövid távú memória befogadóképessége egészséges embereknél is szűkös (átlagosan 7 információegység), a betegséggel, az orvosi vizsgálattal gyakran együtt járó szorongás pedig még tovább rontja annak hatékonyságát. Sok beteg így már az orvosi rendelő ajtaján kilépve sem tud mindenre visszaemlékezni abból, amit az orvosa mondott neki – márpedig amire nem emlékszik, azt értelemszerűen betartani sem fogja…
Számos orvos úgy érzi, nincs elegendő ideje arra, hogy ezekkel a problémákkal foglalkozzon. Valójában azonban a javasolt megoldások kifejezetten időtakarékosak. Nagyon hasznos lehet például a tünetek, panaszok felmérésére (természetesen a páciens meghallgatása mellett) kérdőíveket is használni. Egyes szakrendeléseken, ahová azonos betegségekkel érkeznek (pl. cukorbeteg-szakrendelés), a kérdőívet akár már a váróteremben kitölthetik a betegek, de az is hasznos, ha hazaviszik a kérdőívet, s legközelebb magukkal hozzák. Vizsgálatok azt mutatják, hogy a páciensek kifejezetten kedvelik a kérdőíveket, mivel úgy érzik, hogy az orvos így alaposan feltérképezi a tüneteiket, de a kérdőívek az orvosoknak is segítséget nyújtanak, mivel rövid idő alatt széles körű rálátást nyújtanak a panaszokra, s így olyan tünetekre is rá lehet kérdezni (pl. szexuális zavarokra), amelyeket a betegeknek (s gyakran az orvosoknak is) nehéz szóba hozni. Hasonlóképpen sokat segíthetnek az írásos betegtájékoztatók is – a személyes találkozás során elegendő a legfontosabb információkat elmondani, a további részletek az írásos tájékoztatóból megismerhetők, s a legközelebbi találkozás alakalmával az orvossal megbeszélhetők.
Az együttműködés javítására ma már olyan módszereket is kidolgoztak, amelyek különböző betegcsoportok sajátosságain alapulnak. A problémáikat elfedni kívánó vagy bagatellizáló alkoholisták, drogfüggők együttműködését például az úgynevezett motivációs interjú segíti, amely a beteg saját céljainak és aktuális helyzetének ellentmondásaira építve segíti őt a változásban. A motivációs interjú módszerét alapul véve ma már léteznek olyan kommunikációs technikák, amelyek akár a betegségbelátás nélküli vagy hiányos betegségtudattal rendelkező szkizofrén páciensek együttműködését is javíthatják. A külföldi előzmények alapján hazai szakemberek által kifejlesztett KOMP modell (amely a kapcsolat, odafigyelés, motiváció, partnerség alapelveire épül) abban segíti a beteg kezelőit és segítőit, hogy közös célokat találhassanak, amelyek megvalósításában együtt tudnak működni. Mindezek azt jelzik, hogy még a legnehezebbnek tűnő helyzetekben is számos kommunikációs módszer áll az orvosok rendelkezésére ahhoz, hogy a betegek együttműködését javíthassák.
A szerző a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, az orvosi kommunikáció csoport vezetője
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.