Utazás Indiában II.

Este elkóbóroltam Jaipurban és bementem egy templomba, ahol elbeszélgettem az emberekkel. Két érettségiző korú fiú is odajött, és első dolguk volt közölni, hogy ők bráminok, vagyis a legfelső kaszthoz tartoznak. De az is a jelenben élő múltat jelzi, hogy máig megünnepelnek olyan eseményeket, amelyek a csaknem háromezer éves ősi eposzban, a Ramajánában olvashatók. Utazásunk egybeesett a Durga pudzsával, vagyis Durga ünnepével, amikor az istennő tiszteletére kilenc éjjelen át táncolnak. De hogyan! A dobok izgató ritmusára vad, örömteli, felszabadult és zabolátlan a tánc.

Észak-Indiában a tizedik nap Ráma, a gonosz Ravana feletti győzedelmének állít emléket: Ráma (Visnu hetedik inkarnációja) a hagyomány szerint ezen a napon ölte meg a démont, aki korábban elrabolta és Sri Lankára hurcolta feleségét, Szítát. Az örömünnep során a feldíszített teherautókra hatalmas hangfalakat szerelnek, amelyekből dübörögve ömlik a zene, és az emberek táncolva vonulnak a városon keresztül. Agrában például a Vörös-erőd előtt táncoltak végig a Jamuna folyóig, ahol Ravana képmását elégetik, Durga szobrát pedig leúsztatják a folyón.

A félezer éves, vörös homokkőből épült Vörös-erőd Sah Dzsahán(1627–1658) uralkodása alatt nyerte el mai formáját, de akkor már nem védelmi célokat szolgált, hanem elképesztő kényelemmel ellátott palotává alakult. A monda szerint Sáh Dzsahán a Muszamman Burdzs nevű toronyban halt meg, amelynek márvány erkélyéről látható a Jamuna partján 2,5 kikométerre álló a Tádzs Mahal. A nyolcszögletű torony tornácait finoman csipkézett márványrácsok szegélyezik, de ez sem derítette föl a bús uralkodó utolsó napjait.

Fia, Aurangzeb ugyanis ide záratta, amikor – a legenda szerint – önmagának fekete márványból akarta a Jamuna túlsó partján megépíteni a hófehér Tádzs Mahal mását. Kedvenc felesége, Mumtaz Mahal síremlékét húsz évig építették, és állítólag a fedezet nélküli beruházás az államcsőd közelébe sodorta a birodalmat.

Aurangzeb uralkodása idején éri el az iszlám mogul birodalom legnagyobb kiterjedését. Egész India, Afganisztántól a félsziget déli csücskéig Aurangzeb uralma alatt áll. A nagymogul erőszakos politikája véres összetűzésekhez vezetett a szikh lakossággal és az alávetett rádzsputok és maráthák felkelései ismét kimerítették az államkasszát. Így Aurangzeb halála után a Mogul Birodalom széthullik. Van ebben valami sorsszerűség: folyvást csak rögeszmésen költeni, és nem törődni termelés felpörgetésével valamint az államháztartás egyensúlyával…
A Tádzs Mahal viszont legalább megmaradt.

Maga a síremlék hatalmas, fallal övezett terület közepén emelkedik, de a látogatónak semmi esélye, hogy elmerengjen a múlton, a halálig tartó szerelmen, mert nem csak a terület hatalmas, hanem a tömeg is. Különösen ott torlódnak össze az emberek, ahol le kell venni a cipőt. Az ilyen, egyházi létesítményekben lévő cipőlevevő helyek sok esetben arra is szolgálnak, hogy levegyék a turistákat. Mert bármennyire kedvesek is az indiaiak, szinte mindenhol kérik a baksist. Még akkor is, ha a szolgáltatást már kifizettük. Igaz, ha nem kapnak, legalább nem lesznek durvák, mint az egyik-másik országban tapasztalható, mert az indiai ember alapvetően kedves. Az egyedüliek, akik nem kérnek, a valóban vallásos hinduk, az igazi szádhuk.

A szádhu szent ember, aki lemondott az anyagi világról és minden saját tulajdonáról. A szádhuk általában az életről lemondottak (szannyásza) rendjébe tartoznak és Krisna, Visnu vagy Siva követői. Onnan ismerjük meg őket, hogy nem jönnek a nyakunkra és nem kántálják: „Holy man! Holy man!” a markukat nyújtogatva. A szádhu nem koldus, nem kér alamizsnát, bár elfogadja, de ha kérnek tőle, azonnal tovább is adja. Állítólag ma sem példa nélkül, amit Purun bagátról Kipling ír le oly meleg megértéssel. (Tegyük hozzá, hogy a ma irodalomtudósai csak két művét, a Dzsungel könyvét és a Kim című regényt tartják kiemelkedőnek, és nem értik, miért is kapott a gyarmatosítást durván istenítő, az indusokat becsmérlő többi írása alapján irodalmi Nobel díjat 1907-ben.)

Egy indiai mondás szerint a férfi húsz évig tanuljon, húsz évig legyen harcos (vagy bármilyen módon teremtsen egzisztenciát), majd húsz évig legyen családapa. Utána pedig sok esetben fordult elő, hogy mindent hátrahagyva a szádhuk útjára léptek. Vannak, akik úgy tudják, az ilyesmi máig előfordul. Síva néhány imádójának hosszú, csimbókos haja van, testüket hamuval fedik, s általában mezítelenek. Kezükben háromágú szigonyt és rudráksa gyöngyöket tartanak, s gyakran gandzsát (hasist) szívnak. Agrában – amíg az utastársak vásároltak – egy kedves helybéli, a Wesselényi utcában vásárolt indiai ingem láttán meg is kérdezte, beszélgetés közben ne szívjunk-e egy kis hasist.

Folytatjuk