A jövedelmezőség megszűnésével fenyegetnek az új szabályok

Kevés szektor van Magyarországon, ahol olyan látványos fejlődés ment végbe az évezredforduló óta, mint a hulladékgazdálkodás. Az egy évtizede szinte még általános „városszéli szemétbányákat” kivétel nélkül bezárták, miközben országszerte fejlett hulladékkezelő infrastruktúra épült ki részben európai uniós és állami forrásokból, részben a magánszféra beruházásainak köszönhetően, noha több szempontból így is jókora a lemaradásunk a nyugat-európai országok színvonalához képest.

Ennek ellenére a kormányzati átalakítási láz ezt a szektort sem hagyta érintetlenül, sőt a tavaly november végén – Áder János államfő vétója miatt véglegesen csak második nekifutásra – elfogadott új hulladéktörvény durván beavatkozott a piaci viszonyokba a hulladékgazdálkodási közszolgáltatás területén. A törvény legvitatottabb intézkedése az úgynevezett 51-49-es szabály, amelynek értelmében ez év közepétől csak legalább 51 százalékos többségi állami, vagy önkormányzati tulajdonban lévő cégek szerződhetnek a hulladékgazdálkodási közszolgáltatói feladatok ellátására. Csakhogy a magyarországi települések több mint 50 százalékában többségi magántulajdonban lévő cégek gyűjtik be a lakosság hulladékát, amelyek között német és osztrák hulladékkezelő társaságok érdekeltségébe tartozó, számos hazai nagyvárost (például Debrecent, Miskolcot, Tatabányát) kiszolgáló nagyvállalatok vagy cégcsoportok (AVE, .A.S.A., Saubermacher, Remondis csoport) ugyanúgy megtalálhatók, mint a néhány kistelepülést kiszolgáló hazai érdekeltségű kisvállalkozások. Az érintett cégek alapvetően két lehetőség közül választhatnak: vagy engednek és közvetlenül átadják a társaságok többségi tulajdonát az önkormányzatoknak; vagy elfogadják, hogy az önkormányzatok saját vállalkozásokat alapítanak a közszolgáltatás ellátására, s azok alvállalkozóiként segítenek abban, hogy a kísérlet sikerüljön. A háttéralkuk javában folynak, ám az első lehetőség esélyét csökkenti, hogy kevés önkormányzat rendelkezik kellő anyagi tartalékkal ahhoz, hogy a helyi hulladékgazdálkodási közszolgáltatóban többségi tulajdonrészt vásároljon, bár a Saubermacher Nagykanizsáról történt kivonulása pont erre szolgáltat ellenpéldát. A második opciónál pedig az vet fel kérdéseket, hogy a pozíciójukból kiszoruló magánvállalkozások hajlandók lesznek-e gépparkjukat, infrastruktúrájukat, s esetleg tudásukat a frissen megalakuló önkormányzati társaságok rendelkezésére bocsátani. Az pedig az egész átrendezés értelmét kérdőjelezi meg, hogy miközben az egyszeri kukaürítés átlagosan 400 forintba kerül Magyarországon, sok esetben ennél éppen a – sokszor új technológiákat meghonosító – többségi magántulajdonban lévő szolgáltatók alkalmaznak alacsonyabb díjakat.

Persze a helyzet még képlékeny, hiszen a német és osztrák magántulajdonú cégek képviselői, valamint a Hulladékgazdálkodási és Környezetvédelmi Szolgáltatók Európai Szövetségének (FEAD) képviselői együtt léptek fel az Európai Bizottság több főigazgatóságánál is a hulladéktörvény versenykorlátozó voltára hivatkozva, így Magyarország jó eséllyel néz szembe egy újabb uniós kötelezettségszegési eljárással. Nem felhőtlen viszont a többségi önkormányzati tulajdonú társaságok öröme sem, amelyek kedvét a lerakási járulék bevezetése rontja el. Az idei évtől a lerakókban elhelyezett települési szilárd hulladék után a szolgáltatóknak tonnánként 3 ezer forint „adót” kell fizetni, amellyel a jogalkotó a szelektív hulladékgyűjtés és a hasznosítás erősítésére próbálja ösztönözni az érintetteket. Csakhogy a környezetvédelmi szempontból valóban komoly előrelépést jelentő – a hasznosítók által régóta szorgalmazott – intézkedés rövid távon közel 10 milliárd forintos terhet rak a közszolgáltatók vállára, hiszen az évente képződő 4-4,5 millió tonna települési szilárd hulladék mintegy 75 százalékát pillanatnyilag még lerakóban helyezik el Magyarországon. (A kormány a többi hulladékfajtát is figyelembe véve összesen 21milliárd forint költségvetési bevételre számít a hulladéklerakási járulékból 2013-ban.) A fő gond, hogy nem tudják ezt a szolgáltatók díjemeléssel sem kompenzálni, hiszen az idén legfeljebb 4,2 százalékkal emelhették díjaikat. Így, ha a lerakási járulék bevezetését, valamint a – 2014-től központi díjmegállapító hatóság szerepébe kerülő – Magyar Energia Hivatalnak szintén az idei évtől fizetendő új felügyeleti díjat, továbbá az inflációt összeadjuk, összesen mintegy 20 százalékos költségnövekedést kapunk. Tehát a kommunális közszolgáltatás területén a maximális, 4,2 százalékos díjemelést figyelembe véve is a jövedelmezőség 15 százalékos csökkenését hozza az idei év. Ez számos társaság gazdálkodását fogja masszív veszteségbe fordítani, amely szakértők szerint óhatatlanul együtt fog járni a tervezett beruházások elhalasztásával, valamint az alkalmazottak számának csökkentésével.

Ugyanakkor látni kell, hogy a kommunális közszolgáltatás területén végbe menő változások jól illeszkednek az egész hulladékgazdálkodás átalakítását és az állam szerepének megerősítését célzó kormányzati törekvések közé. Az első a sorban a környezetvédelmi termékdíjas szabályozás átalakítása, s a termékdíjas termékekből képződött hulladékok kezelése koordinálásának állami hatáskörbe vonása volt. Ezt követően került sorra a közszolgáltatás területe, ahol a változások azzal folytatódnak, hogy a hulladékgazdálkodási közszolgáltatók 2014-től csak nonprofit formában működhetnek tovább, így az itt végrehajtott beruházások-befektetések a jövőben végképp csak nagyon korlátozottan térülhetnek meg. Emellett készülnek a tervek az építési-bontási hulladékok kereskedelmének állami felügyelet alá vonására, valamint a nem visszaváltható italpalackok kötelező betétdíjassá tételére; s az állami monopólium, vagy legalábbis koncessziós kereskedelem bevezetésének lehetősége folyamatosan ott lebeg a fémhulladék-kezelő vállalatok feje felett is.