Társadalmi kiegyezés? Kommunikációs blöff? Vagy valami más… - Századvég összefoglalás

Ennek összegzéseként jelent meg az elmúlt hét folyamán az Alapítvány gondozásában a Nemzeti Érdek tematikus száma

A miniszterelnök szombaton, az MSZP rendkívüli kongresszusán megértette az idők szavát, és nemzeti csúcs összehívására tett javaslatot. A kormányfő szándéka szerint egy olyan átfogó társadalmi, gazdasági megállapodás elfogadására van szükség, amely a válság idején nemzetstratégiailag fontos kérdésekben célozza a lövészárkokon átívelő megállapodás elérését.

Természetesen lehetnek véletlen egybeesések, de a miniszterelnök által hangoztatott jelszavak (pl.: Magyarország felemelkedéséért) és a kitűzött célok kísértetiesen rezonálnak a Nemzeti Érdek aktuális számának fő üzeneteivel. Agytröszt-szervezetként természetesen jó érzéssel tölt el minket, ha a politikai elitet motiválják szellemi termékeink, de Gyurcsány Ferenc szándékai mintha merőben eltérnének az általunk levont végkövetkeztetésektől.

A miniszterelnöknek igaza van, hogy a paktumok megkötésére a legnagyobb esély válságok idején kínálkozik, legalábbis a nyugat-európai példák erre engednek következtetni. De vajon adottak-e a további feltételek egy sikeres társadalmi, gazdasági paktum kihordásához?

Nézzük tehát sorban:

1. Ki kösse kivel? A finn, az ír vagy akár a szlovén példa alapján számunkra egyértelmű, hogy ilyen átfogó megállapodásokat csak aktív, cselekvőképes, jól beazonosítható érdekeket képviselő, konkrét aktorok (pl.: kormány, munkaadók, munkavállalók) képesek megkötni. A Gyurcsány Ferenc által javasolt nemzeti csúcs viszont homályos összetételű, nehezen beazonosítható érdekeket megjelenítő szereplőkből álló grémium (például a volt és jelenlegi közjogi méltóságok, vagy az Akadémia elnökei).

2. Mi a paktum tartalma? Jelenleg erősen kérdéses, hogy a miniszterelnök által javasolt 12 pont, a Fidesz 7 pontja, valamint a meghívott résztvevők által szabadon előterjesztendő kérdések magában hordozzák-e egy sikeres megállapodás lehetőségét. Az európai példák azt mutatják, hogy az igazán sikeres megegyezések azok voltak, amelyek a problémák lokalizálása révén csak két-három gazdasági, szociális témát karoltak fel és tettek a megállapodás céljává. Ráadásul, a megvitatni kívánt kérdések egy része kifejezetten a parlamenti döntéshozatal hatáskörébe tartozik (pl. a pártfinanszírozás).

3. Ki kapott felhatalmazást és ki lesz a felelős? A kormányfő által meghívni szándékozott felek egy jelentős része senkitől sem kapott felhatalmazást arra, hogy megjelenítse és képviselje érdekeiket (a demokratikus felhatalmazás problémája) Ráadásul minden paktum annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle, azaz a megegyezés végrehajtásáért felelősséget kell vállalnia. Az általunk elemzett példák alapján azt mondhatjuk, hogy ezért a paktumot megkötő felek, azaz a kormány, a munkaadók, és a munkavállalók tartozhatnak felelősséggel. Tisztázzuk tehát, az ellenzéki pártok jóváhagyásának elnyerése általában nem feltétele a megegyezés aláírásának.

4. Milyen egyéb feltételei vannak a kiegyezésnek? A kiegyezés nem lehet diktátum, a működőképességnek vannak feltételei: hitelesség, erkölcsi integritás, párbeszédkészség, kiszámíthatóság, a végrehajtás képessége, garanciák a végrehajtást illetően. A jelenlegi kormány éppen ezeknek a feltételeknek nem tud megfelelni.

Úgy látjuk tehát, hogy az idő kedvezne egy átfogó társadalmi-gazdasági paktum megkötésének, de a feltételek ebben a formában jelenleg nem adottak. Ebből azonban nem következik, hogy le kellene mondanunk a társadalmi megegyezésről, mint a válság feloldását lehetővé tevő egyik politikai eszközről, hiszen a feltételek megváltoztathatók, ez pedig egyedül a kormányfői belátás függvénye. Amennyiben a miniszterelnök számára is világossá válik, hogy a paktum megkötésének ő az egyik legfőbb akadálya, azaz egy válságkormánynak adja át a helyét, és belátható időn belül sor kerül az előrehozott választások kiírására, akkor úgy látjuk, a kormányfő a maga részéről már mindent megtett a válság megoldása érdekében.