Ma már a lájk a fontos, nem a gól

A nemrég agyvérzéssel kórházba került Sir Alex Fer­guson 2013-as visszavonu­lása óta nagy gondok vannak a Manchester Unitednél. Az önkényuralmat hirdető és gyakorló José Mourinho, valamint a klubelveket váltó vezetőség épp az eredményességben gátolja meg a vörös ördögöket. Mióta a portugál tréner uralkodik Manchester vörös felében, viselkedése világszerte vált ki felháborodást a szurkolókból, néha talán még provokálja is őket. A klub ugyanis olyan irányba indult el, ami a legendás Sir Alex idején elképzelhetetlen volt.

A Manchester United már nem egy sikerorientált, tekintélyt parancsoló félelmetes hadsereg, hanem egy gazdag szülő szemtelen, neveletlen kölyke. Míg a Ferguson-éra alatt a tudatos állomány- és játékrendszer összeállítása volt a vezérelv, addig most féktelen költekezés és márkaépítés zajlik. A klub azonban óriási öngólt lő ezzel a taktikával, hisz épp a szemünk láttára veszíti el sportszakmai presztízsértékét. Más kérdés, hogy gazdasági értelemben működik a gépezet. A pénzszórásnak tudniillik van hozadéka, például a 2016 nyarán 105 millió euróért vásárolt Paul Pogba már az átigazolását követő három hétben 215 millió eurós árbevételt generált mezeladásból.

Út a közösségi médiától a tőzsdéig

Nem is árt, ha csilingel a pénztárgép, hiszen Mourinho az elmúlt két évben irdatlan összeget, 375 millió eurót költött játékosokra. Igazolásai pedig nem kizárólag sportszakmai elvek alapján történnek, hanem egy brandépítési folyamat láncszemei. A télen érkezett Alexis Sánchez olyan fizetést kap, ami megkérdőjelezi a manchesteri vezetőség piaci tevékenységének erkölcsi legitimitását és hitelességét. Szerződése szerint Sánchez heti 400 ezer eurót keres, ami forintban havi félmilliárd. Ez még az elszabadult futballpiaci árak mellett is elképesztő összeg.

Tulajdonképp a Sánchez-üzlet és a klub ügyvezető igazgatója, Ed Woodward nyilatkozata tette egyértelművé, hogy a vörös ördögök már más dimenzióban gondolkodnak. Woodward ugyanis arra hívta fel a figyelmet, hogy a transzfer hihetetlen statisztikát hozott a közösségi médiában. Ez volt a United történetének legtöbbet lájkolt posztja az Instagramon és a legtöbb megosztást hozó Facebook-bejegyzése. Eljött tehát a pillanat, amikor az egykor trófeákban gondolkodó patinás klub köddé vált, s csak egy piacgazdasági szereplő maradt utána. Már nem is kívánják leplezni, hogy a szóban forgó Sáncheztől nem feltétlenül gólokat, hanem inkább lájkokat várnak, amelyek emelik a klub gazdasági jelentőségét és a tőzsdén amúgy is kiválóan szereplő United-részvények értékét.

Büszkeség és balítélet – portugálul

José Mourinhóval nemcsak az a baj, hogy asszisztál az új üzletpolitikához, hanem hogy épp ő az egyik, aki elképzelés és meggyőződés nélkül válogat a piacon, néha szembefordulva saját magával is. Henrih Mhitarjan például 2016 nyarán 30 millió euróért költözött át Dortmundból Manchesterbe, azzal viszont senki sem számolt, hogy az örmény középpályás fél évig majd a padot koptatja Mourinho gőgössége miatt. Később a portugál hosszabb-rövidebb időszakokra pályára küldte Mhitarjant, aki a mostani szezont is sikeresen kezdte, de hamar újra kikerült a pikszisből: a télen túl is adtak rajta.

Hasonló sors várhat a francia válogatott Anthony Martialra is, aki 50 millió euróért érkezett még 2015 őszén, Louis van Gaal regnálása alatt. A szerződése alapján utólag 80 millióra is felkúszhat a támadó ára, ha huszonöt United-gólt szerez tétmeccsen, 25-szörös francia válogatott lesz, illetve a rövidített listára kerül az Aranylabda-szavazáson. Nos, az első kitétel már megvan, rövidesen a második is teljesülhet, a harmadik viszont egyelőre nem veszélyezteti: Mourinhónál most történetesen ő a mostohagyerek, akinek sehogy sem talál helyet a csapatban.

Korábban járt már így Bastian Schweinsteiger és Luke Shaw is. A hírek szerint Martial nem marad a következő idényben az Old Traffordon, már az Arsenallal, a Barcelonával és a Juventusszal is hírbe hozták. A francia csatár elvesztése fájdalmas lenne, hisz a manchesteri közönség egyik kedvencéről van szó: szélvészgyors megiramodásaival és kreatív megoldásaival húzóember lehetne a keretben. Hasonló a helyzet a csodagyereknek kikiáltott, saját nevelésű Marcus Rashforddal is, akit szép lassan szintén tönkretesz Mourinho. Holott a támadó úgy kezdte felnőtt pályafutását, hogy heti 500 font volt a bére. Ekkoriban csapattársa, Wayne Rooney hatszázszor keresett többet nála. A gimnazista Rashford azonban pár hét alatt olyan teljesítményt nyújtott, hogy varázsütésre 3000 százalékkal emelték meg a fizetését.

Mindenki egyenlő, de van, aki egyenlőbb

Nincs viszont semmiféle szankció José Mourinho kedvenceinek, Paul Pogbának vagy a tavaly nyáron csaknem 90 millió euróért szerződtetett Romelu Lukakunak. A szerény teljesítményt nyújtó Pogba a jelenlegi klubkorszak leglátványosabb lenyomata, ő testesíti meg egy személyben mindazt, amit a szakma, illetve a szurkolótábor kifogásol a United mostani működésével kapcsolatban. A hisztis kölyök módjára csapkodó hajmodellnek, akinek bérelt helye van a csapatban, úgy néz ki, hogy nem is kell árához méltóan teljesítenie, mert ő a napjainkban épülő brand reklámarca, akinek – ha rosszul játszik is – a pályát körülvevő reklámfelületeken hirdetik saját Twitter-emoji-márkáját. Ezek szerint Mourinhónak egyáltalán nem áll szándékában a csapat potenciális sikert jelentő fiatal generációjával foglalkozni (Shaw, Martial, Rashford), inkább instant sztárokra vágyik, akik azonnali hatással lehetnek a sokszor unalmas, minden kreativitást nélkülöző játékra.

A teljes cikk a Világgazdaság keddi számában olvasható