Herboly Domonkos: magyarok nélkül nincs komolyzene

A műsor összeállítására hogyan hat egy válsághelyzet? Cél, hogy a népszerűbb darabokat játsszák, mert arra biztos eljön a közönség?

A műsorkoncepciót nem szabad, hogy ily módon befolyásolja bármi külső hatás. Elitista módon fogalmazhatnék úgy, hogy minket – a Nemzeti Filharmonikusok részeként a Nemzeti Filharmonikus Zenekart és a Nemzeti Énekkart is – csak a minőség érdekel. Nem engedhetjük meg magunknak azt sem, hogy B  vagy C kategóriás művészekben és partnerekben gondolkodjunk, ennek persze ára van. De mi azért vagyunk, hogy a közönségnek legyen lehetősége arra, hogy bármikor, elérhető áron világszínvonalú műsort kapjon.

Egy klasszikus zenei nemzetközi sztárt könnyű idecsábítani?

Abszolút szívesen jönnek. A legfrissebb élményem erről, hogy egy hete Carlo Montanaro olasz hegedűművész és világhírű karmester sokadszorra fejtette ki, mennyire szeret Magyarországon dolgozni. Fantasztikus, felemelő koncertet adott: Verdi Trubadúrját játszottuk a vezényletével, telt házzal. Részéről ez nem udvariassági formula, látszik a színpadi jelenlétén, hogy jól érzi magát.

Ezt miből lehet észrevenni egy karmesternél?

A karmesternek jó pszichológusnak, jó zenésznek és technikailag felkészültnek kell lennie, hogy a gesztusaival át tudja adni azt az érzést, gondolatot, ami benne megszületett – hiszen a karmesteri pálca nem szól. A magyar zenészek és énekesek pedig nagyon jól reagálnak az instrukciókra. A zenekar nem egyenlő zenészek összességével. Attól válnak zenekarrá, hogy kapnak egy szikrát, amelytől érzelmileg és szakmailag egy frekvenciára hangolódnak. A karmester az, aki képes begyújtani ezt a szikrát. Tavasszal járt nálunk Kobajasi Kenicsiró, és egy egészen elképesztő hangulatú koncertet vezényelt. Együtt lélegzett a zenekar, a kórus és a közönség, azaz ezerkétszáz ember itt, a Müpában.

Ezerkétszáz ember egyébként milyen fűtőértékkel rendelkezik – foglalkoznak már ezzel?

Azt hiszem, az ötvenes évekből terjed az az anekdota, hogy a színházakba előadások előtt kiskatonákat vezényeltek, hogy felmelegítsék a termet. Hét óra előtt nem sokkal kimentek, és bejöhetett a közönség. A játszótermünk a Müpában található, a hőfok meghatározása az ő hatáskörük. 

Ma már magától értetődő, hogy egy művészeti intézménynek A, B és C tervvel kell készülnie egy évadra?

Másképpen magától értetődő, mint tavaly volt, de igen. Azt hittük, hogy a pandémia alatt nagyon nehéz tervezni, de most látjuk, hogy lehet annál is komplikáltabb szituáció. Az energia-veszélyhelyzet következtében számos játszóhely nem tud majd kinyitni a következő hónapokban. Ez talán nem kifejezetten a komolyzenét érinti, mert nagyon kevés játszóhelyen vagyunk jelen, és azok – úgy tűnik – működni fognak. Válság esetén nagyon sok ötlet felbukkan, az energiahasználat optimalizálására törekedve folyamatosan egyeztetünk, együttműködik a szakágazat, és a fenntartótól is minden segítséget megkapunk. 

Az állam nagy volumenben támogatta az elmúlt években a klasszikus zenei együtteseket, ennek egy gazdasági visszaesés véget vethet?

Tény, hogy a komolyzenére fordított pénz az elmúlt két-három évben jócskán megtöbbszöröződött. Egyrészt, mert létrejött a kormány mellett működő Nemzeti Kulturális Tanács, amelynek elnöke a Magyar Művészeti Akadémia vezetője, Vashegyi György karmester lett, aki tetemes forrásjuttatást tudott ennek a területnek elérni. Nyilván ehhez az is kellett, hogy az állami költségvetésbe mindez beleférjen. Hogy a legutolsó nagy támogatást említsem: idén január elsejétől az összes előadóművészeti szervezet 20 százalékos béremelésben részesült. A jelenlegi gazdasági helyzetben azonban racionalizálásra van szükség, és ez ott valósul meg, ahol a legkevésbé fáj a társadalomnak.

Ez európai szintű probléma, külföldi kollégákkal is egyeztetnek?

Beszéltünk már róla kollégákkal, ahogy arról is, hogy az elmúlt évtizedekben elindult egy a szakmát érintő változás. A korábbi élénk turnéélet kevésbé pörgős, a nagyobb fesztiválok száma határozottan csökken. Ennek az oka szerintem részben a technológiában keresendő. Ma a zsebünkből előveszünk egy okostelefont, amelyen bármikor meg tudjuk nézni a Berlini Filharmonikus Zenekar koncertjét – akár élőben. Korábban ezért megérte odautazni, főleg, ha egy kiemelkedő amerikai vagy ázsiai vendégművész lépett fel. Megvásárolhattuk persze a lemezét is, ami sokkal lassabban ért ide, mint most, amikor a lemezpiac gyakorlatilag megszűnt, és streamingszolgáltatók jöttek létre. Óriási a kínálat minden platformon, és a közönség sokkal több forrásból fogyaszthat színvonalas kultúrát, mint valaha. Ez változásokat fog hozni. 

A spórolási hullám érzékelhető a jegyeladásokban?

Egyelőre nem. Ami nehézséget okoz, hogy a nézők sokkal kevésbé vásárolnak előre jegyet. A koncert előtti utolsó napokban töltik be a helyeket, de betöltik. Nem meglepő, hiszen 3-4 ezer forintból világszínvonalú produkciókhoz juthat hozzá a közönség Budapesten – egyértelműen pezsgőbb a klasszikus zenei életünk, mint más európai nagyvárosoké. A komolyzene célközönsége heterogén, de elsősorban értelmiségiek, 40-50 fölöttiek, valamint az egyetemisták alkotják. Az utóbbi csoport rendkívül árérzékeny, az előbbi nem annyira, de egy mély és elhúzódó válság elbizonytalaníthatja őket.

Az új főzeneigazgató, Vashegyi György elképzelései át fogják formálni a zenekar karakterét?

Kocsis Zoltán – 2016-ban bekövetkezett haláláig – húsz éven át volt a zenekar főzeneigazgatója. Elvesztése rendkívüli módon megrázta az együttest, és hatással volt az egész hazai komolyzenei szcénára. A halála után a zenekarnak újra kellett építenie önmagát, és ennek igen fontos lépése volt egy új zenei igazgató keresése. Vashegyi Györggyel tavaly két produkcióban dolgoztunk együtt, és olyan különleges dinamika alakult ki a zenekar, a kórus és közte, ami megdöbbentette a társaságot. Ezért szinte esélytelenül megkérdeztük, hogy lenne-e kedve vállalni a főzeneigazgatói feladatokat. Vashegyi Györgyről tudni kell, hogy három ember életét sűríti egybe. Kiváló karmester, zenetudós és menedzser, hiszen évtizedek óta építi, működteti az Orfeo Zenekart és a Purcell Kórust, vezeti a Művészeti Akadémiát és a Nemzeti Kulturális Tanácsot. Átgondolta a felkérést, és azt mondta, elképzelhetőnek tartja, de két feltétele van. Az egyik, hogy a zenekart és az énekkart is kérdezzük meg az ötletről – titkos szavazás keretében. A másik pedig, hogy ez egy határozott idejű, négyéves szerződés legyen, mert ez idő alatt ki lehet próbálni, tényleg olyan jól tud-e együttműködni a két fél, ahogy azt gondoljuk és tapasztaltuk. Szerintem ez páratlan hozzáállás. A zenekar 99, a kórus 97 százaléka szavazott arra, hogy induljunk el a közös úton.

Jövőre százéves lesz a zenekar. Hogyan tud egy intézmény ilyen hosszan fennmaradni?

Nekünk, magyaroknak egyszerűen zsigeri igényünk van a zenére, ezt a génjeinkben, a kulturális gyökereinkben hordozzuk. Nem tudunk olyan jelentős szimfonikus zenekart mondani a világ bármely részéről, ahol ne lenne magyar zenész. Ezt az erős szálat senki nem tudta még a történelem során elvágni, a korábbi hatalmak részéről a legrosszabb reakció maximum a közöny volt. A fókuszban számunkra az évfordulón – az ünneplés mellett – a jövő áll. Nem a múltba szeretnénk révedni, hanem keressük a választ arra, hogy a következő évtizedekben a szimfonikus zenekari lét miként alakulhat. Ennek a szakmának is újra kell definiálnia magát, mint oly sok másiknak.