A második vonal

A magyar műkereskedelem egyik jellemző vonása, hogy az úgynevezett sztárfestők alkotásai mellett felbukkanó "másodvonalbeli mesterek" műveinek értékesítésében a piacvezető árverezőházak nem érdekeltek. A műkereskedelemben így támadt űr nemcsak a kínálat, hanem a kereslet oldalán is jelentős lehetőségekhez juttatta az adott profilban egyedülállóként tevékenykedő Abigailt.

Az Abigail Galéria sikere - Bellák Gábor művészettörténész szerint - előre borítékolható volt. A Magyar Nemzeti Galéria munkatársa lapunknak úgy fogalmazott: a Millennium Centerben található galéria elsősorban olyan huszadik századi művészekkel foglalkozik, akik nem, vagy csak nagy ügygyel-bajjal sorolhatók egy-egy jelentős hazai művészeti irányzathoz. Az Abigail 7. árverésének anyagából a szakértő a szentendrei festők közül például Heintz Henrik, Kántor Andor vagy Jeges Ernő munkásságát emelte ki, ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy az aukción szereplő egykori képcsarnoki festők között is több izgalmas életmű akad. Ilyen többek között Schéner Mihály munkássága, aki alkotásainak többségét a Képcsarnokon keresztül értékesítette, de ide sorolható Pleidell János vagy éppen Böhm Lipót is. Hogy a másodvonal jellemző neveivel ez idáig csak ritkábban találkozhattak az érdeklődők, annak is köszönhető, hogy az elsősorban egyéni utakat járó - éppen ezért művészettörténetileg nehezebben megragadható - alkotóknak a kereskedelembe történő bevezetése jóval összetettebb feladatot jelent.

A szakember szerint a fenti kör művészettörténeti besorolása szinte alig lehetséges. Sajátos jellemzőjük, hogy nem az első vonal haladó alkotóit, vagy éppen az avantgárd törekvések élharcosait kell keresnünk közöttük, sokkal inkább egyfajta mérsékelt, ha tetszik konzervatív attitűd jellemzi munkásságukat, sőt bizonyos esetekben épp a legmélyebb befelé fordulás övez egy-egy ilyen alkotói életművet. E művészek széles körű ismertségét az is gátolja, hogy a hazai művészettörténet-írás még napjainkban is nagyrészt a hatvanas évek értékrendjét tükrözi. Ezzel ellentétben Bellák Gábor úgy gondolja, hogy minden generációnak meg kellene írnia a maga művészettörténetét. Ez a folyamat - a mellett, hogy újabb és újabb nézőpontokkal bővítené a huszadik századi művészettörténet-írást - serkentőleg hatna a műkereskedelemre is.