A 19. és a 20. század folyamán sokat változott a hazai műgyűjtés arca, a gyűjtői kör összetétele és igénye, a galériák, aukciósházak kínálata és a kereskedelem gyakorlata. Ennek a folyamatnak - amely a mai kor gyűjtői számára is sok hasznos tanulsággal szolgál - különböző vonatkozásairól tartott nemrég konferenciát az ELTE Művészettörténeti Intézete. A Műgyűjtés-Műkereskedelem címet viselő rendezvényen a szakma legnevesebb képviselői tartottak előadásokat, és a sikert a résztvevők nagy száma mellett az is jelzi, hogy a szervezők szándékai szerint az egyetem a jövőben rendszeresen otthont ad majd ilyen témájú konferenciáknak.
Elsőként a hazai műgyűjtés történetének legismertebb szakértője, Mravik László vázolta azt a folyamatot, amelynek során a kiegyezést követően létrejöttek Magyarországon az első komoly, nemegyszer nemzetközi színvonalú kollekciók. A jórészt zsidó, illetve német és osztrák származású polgári dinasztiák a banki és ipari tevékenységből származó nyereség számottevő hányadát fektették műalkotásokba, miközben a nehezebben mobilizálható tőkével rendelkező földbirtokos arisztokrácia e téren is háttérbe szorult. Ennek megfelelően a kialakuló gyűjtemények összetétele és elhelyezése is egyre inkább a polgári józanságot és rendszerezettséget tükrözte, felváltva a korábbi kincstár jelleget, a különböző tárgytípusok és műfajok festői összevisszaságát. A Gerhardt- vagy a híres Herczog-gyűjteményt már ez a "múzeumi" elrendezés jellemezte, és a felhalmozott alkotások jelentős része szintén múzeumi színvonalú volt. Ez nemcsak a leggazdagabb gyűjtők kincseire volt igaz, hanem esetenként olyan középpolgárok kollekcióira is, mint például Delmár Emil, akinek régiszobor-gyűjteménye a korabeli Európában talán a legszebb volt a maga nemében - mutatott rá Mravik László. A Monarchia korának hazai műgyűjtését a régi külföldi alkotások iránti érdeklődés határozta meg. Ez alól talán csak egyetlen neves gyűjtemény, a Hatvany családé volt kivétel: ebben számos értékes 19. századi francia festmény is helyet kapott, amelyek közül néhány ma a Szépművészeti Múzeumban látható. A magyar festmények gyűjtése csak a két világháború között vált általánossá, és a vásárlások forrását tekintve is ekkor tört meg a külföldi dominancia - hiszen Ferenc József korában a legfontosabb hazai gyűjtők általában Bécsben vagy más európai nagyvárosokban működő kereskedőkkel álltak kapcsolatban.
A húszas-harmincas évek magyarországi műkereskedelméről Virág Judit, a Mű-Terem Galéria vezetője adott áttekintést. A mai helyzettel összehasonlítva azt nevezte a legfontosabb különbségnek, hogy a két világháború között főleg hazai kortárs művek iránt érdeklődtek a gyűjtők, ma pedig a közelebbi vagy régebbi múlt mesterei a legnépszerűbbek. A legfontosabb galériák közül Frendl Józsefé nyolc kortárs magyar festővel (köztük Aba-Novák Vilmossal és Egry Józseffel) állt kapcsolatban, míg Tamás Henrik Koszta Józseffel és Rudnay Gyulával szerződött. Az aukciók a húszas évek végétől szaporodtak meg (bár az első hazai árverést már 1906-ban megrendezte a Könyves Kálmán Szalon); ekkor két cég, az Ernst Múzeum és a Magyar Királyi Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka volt jogosult műalkotásokat árverezni. Virág Judit kiemelte, hogy abban a korban az aukciósházak - a maiakkal ellentétben - nem vállaltak felelősséget az alkotások eredetiségéért.
A Mű-Terem Galéria vezetője szerint napjainkban egyre inkább gondot jelent az aukciósházak számára, hogy a legtöbb gyűjtő nem a kortárs, hanem a régebbi alkotásokat keresi. Emiatt ugyanis nehéz azt a magas színvonalú kínálatot fenntartani, amelyhez az elmúlt egy-másfél évtizedben a gyűjtők hozzászoktak. A kereslettel azonban nincs gond: folyamatosan nagy mennyiségű magántőke áramlik a műkincspiacra, és csak az aukciós festménypiac évente 5-6 ezer tételre rúg.
Németh István, a Szépművészeti Múzeum munkatársa a 20. század talán legismertebb és legkülönösebb magyar műgyűjtőjéről, Nemes Marcellről tartott előadást. A legendás kollekcióban - amelynek rekonstruálható részéből néhány év múlva nagyszabású kiállítást rendez a Szépművészeti Múzeum - több ezer képző- és iparművészeti alkotás "fordult meg" az idők során, köztük olyan mesterek képei, mint Rembrandt, El Greco, Rippl-Rónai, Van Gogh, Picasso vagy Goya. Egyedülálló jellegét éppen az adta, hogy a (részben akkoriban "újrafelfedezett") régi és a modern mestereket egymás mellett mutatta be. A Nemessel kapcsolatban álló hazai és külföldi szaktekintélyek hozzájárultak a gyűjtemény széles körű meg- és elismertetéséhez, no meg ahhoz, hogy számos remekmű különböző múzeumokhoz (a modern magyar anyag például még a gyűjtő életében a Szépművészetibe) került. Sokan azonban ügyes szemfényvesztőnek tartották Nemest, aki pénzzavar esetén gyorsan túladott egyes képeken, és akinek gyűjtői, mecénási tevékenységét spekulációs megfontolások vezérelték. Németh István ezt túlzott kritikának tartja; Nemes Marcell szerinte a művészet iránt rajongó és a köz iránt is elkötelezett üzletember volt.
Molnos Péter, az ELTE PhD-hallgatója egy másik jelentős gyűjtő, Kohner Adolf pályáját vázolta. A banki, ipari és földbirtokos háttérrel egyaránt rendelkező Kohner apja régi mestereket tartalmazó kollekciójának eladása után a századfordulótól kezdve a modern művészet - ezen belül az impresszionizmus - elkötelezettje lett.
A konferencián szó esett néhány kevésbé ismert, rendhagyó pályát befutott műgyűjtőről is: Passuth Krisztina, a Művészettörténeti Intézet doktori iskolájának vezetője például a századelő Párizsában a fekete-afrikai művészet egyik felfedezőjének számító Brummer Józsefről tartott előadást. Végül Dragon Zoltán PhD-hallgató egy a gyűjtők és kereskedők számára egyaránt hasznosnak ígérkező projektről számolt be. Ennek keretében hamarosan elkészül egy digitális adatbázis, amely a teljesség igényével tartalmazza idősebb Markó Károly műkereskedelemben megfordult alkotásainak adatait. (TG)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.