Változnak az idők, változnak a műgyűjtemények

A 19. és a 20. század folyamán sokat változott a hazai műgyűjtés arca, a gyűjtői kör összetétele és igénye, a galériák, aukciósházak kínálata és a kereskedelem gyakorlata. Ennek a folyamatnak - amely a mai kor gyűjtői számára is sok hasznos tanulsággal szolgál - különböző vonatkozásairól tartott nemrég konferenciát az ELTE Művészettörténeti Intézete. A Műgyűjtés-Műkereskedelem címet viselő rendezvényen a szakma legnevesebb képviselői tartottak előadásokat, és a sikert a résztvevők nagy száma mellett az is jelzi, hogy a szervezők szándékai szerint az egyetem a jövőben rendszeresen otthont ad majd ilyen témájú konferenciáknak.

Elsőként a hazai műgyűjtés történetének legismertebb szakértője, Mravik László vázolta azt a folyamatot, amelynek során a kiegyezést követően létrejöttek Magyarországon az első komoly, nemegyszer nemzetközi színvonalú kollekciók. A jórészt zsidó, illetve német és osztrák származású polgári dinasztiák a banki és ipari tevékenységből származó nyereség számottevő hányadát fektették műalkotásokba, miközben a nehezebben mobilizálható tőkével rendelkező földbirtokos arisztokrácia e téren is háttérbe szorult. Ennek megfelelően a kialakuló gyűjtemények összetétele és elhelyezése is egyre inkább a polgári józanságot és rendszerezettséget tükrözte, felváltva a korábbi kincstár jelleget, a különböző tárgytípusok és műfajok festői összevisszaságát. A Gerhardt- vagy a híres Herczog-gyűjteményt már ez a "múzeumi" elrendezés jellemezte, és a felhalmozott alkotások jelentős része szintén múzeumi színvonalú volt. Ez nemcsak a leggazdagabb gyűjtők kincseire volt igaz, hanem esetenként olyan középpolgárok kollekcióira is, mint például Delmár Emil, akinek régiszobor-gyűjteménye a korabeli Európában talán a legszebb volt a maga nemében - mutatott rá Mravik László. A Monarchia korának hazai műgyűjtését a régi külföldi alkotások iránti érdeklődés határozta meg. Ez alól talán csak egyetlen neves gyűjtemény, a Hatvany családé volt kivétel: ebben számos értékes 19. századi francia festmény is helyet kapott, amelyek közül néhány ma a Szépművészeti Múzeumban látható. A magyar festmények gyűjtése csak a két világháború között vált általánossá, és a vásárlások forrását tekintve is ekkor tört meg a külföldi dominancia - hiszen Ferenc József korában a legfontosabb hazai gyűjtők általában Bécsben vagy más európai nagyvárosokban működő kereskedőkkel álltak kapcsolatban.

A húszas-harmincas évek magyarországi műkereskedelméről Virág Judit, a Mű-Terem Galéria vezetője adott áttekintést. A mai helyzettel összehasonlítva azt nevezte a legfontosabb különbségnek, hogy a két világháború között főleg hazai kortárs művek iránt érdeklődtek a gyűjtők, ma pedig a közelebbi vagy régebbi múlt mesterei a legnépszerűbbek. A legfontosabb galériák közül Frendl Józsefé nyolc kortárs magyar festővel (köztük Aba-Novák Vilmossal és Egry Józseffel) állt kapcsolatban, míg Tamás Henrik Koszta Józseffel és Rudnay Gyulával szerződött. Az aukciók a húszas évek végétől szaporodtak meg (bár az első hazai árverést már 1906-ban megrendezte a Könyves Kálmán Szalon); ekkor két cég, az Ernst Múzeum és a Magyar Királyi Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka volt jogosult műalkotásokat árverezni. Virág Judit kiemelte, hogy abban a korban az aukciósházak - a maiakkal ellentétben - nem vállaltak felelősséget az alkotások eredetiségéért.

A Mű-Terem Galéria vezetője szerint napjainkban egyre inkább gondot jelent az aukciósházak számára, hogy a legtöbb gyűjtő nem a kortárs, hanem a régebbi alkotásokat keresi. Emiatt ugyanis nehéz azt a magas színvonalú kínálatot fenntartani, amelyhez az elmúlt egy-másfél évtizedben a gyűjtők hozzászoktak. A kereslettel azonban nincs gond: folyamatosan nagy mennyiségű magántőke áramlik a műkincspiacra, és csak az aukciós festménypiac évente 5-6 ezer tételre rúg.

Németh István, a Szépművészeti Múzeum munkatársa a 20. század talán legismertebb és legkülönösebb magyar műgyűjtőjéről, Nemes Marcellről tartott előadást. A legendás kollekcióban - amelynek rekonstruálható részéből néhány év múlva nagyszabású kiállítást rendez a Szépművészeti Múzeum - több ezer képző- és iparművészeti alkotás "fordult meg" az idők során, köztük olyan mesterek képei, mint Rembrandt, El Greco, Rippl-Rónai, Van Gogh, Picasso vagy Goya. Egyedülálló jellegét éppen az adta, hogy a (részben akkoriban "újrafelfedezett") régi és a modern mestereket egymás mellett mutatta be. A Nemessel kapcsolatban álló hazai és külföldi szaktekintélyek hozzájárultak a gyűjtemény széles körű meg- és elismertetéséhez, no meg ahhoz, hogy számos remekmű különböző múzeumokhoz (a modern magyar anyag például még a gyűjtő életében a Szépművészetibe) került. Sokan azonban ügyes szemfényvesztőnek tartották Nemest, aki pénzzavar esetén gyorsan túladott egyes képeken, és akinek gyűjtői, mecénási tevékenységét spekulációs megfontolások vezérelték. Németh István ezt túlzott kritikának tartja; Nemes Marcell szerinte a művészet iránt rajongó és a köz iránt is elkötelezett üzletember volt.

Molnos Péter, az ELTE PhD-hallgatója egy másik jelentős gyűjtő, Kohner Adolf pályáját vázolta. A banki, ipari és földbirtokos háttérrel egyaránt rendelkező Kohner apja régi mestereket tartalmazó kollekciójának eladása után a századfordulótól kezdve a modern művészet - ezen belül az impresszionizmus - elkötelezettje lett.

A konferencián szó esett néhány kevésbé ismert, rendhagyó pályát befutott műgyűjtőről is: Passuth Krisztina, a Művészettörténeti Intézet doktori iskolájának vezetője például a századelő Párizsában a fekete-afrikai művészet egyik felfedezőjének számító Brummer Józsefről tartott előadást. Végül Dragon Zoltán PhD-hallgató egy a gyűjtők és kereskedők számára egyaránt hasznosnak ígérkező projektről számolt be. Ennek keretében hamarosan elkészül egy digitális adatbázis, amely a teljesség igényével tartalmazza idősebb Markó Károly műkereskedelemben megfordult alkotásainak adatait. (TG)