Iránytűt keresnek a feltörekvő devizák

Nagyjából az évtized derekáig a forint és a régiós devizák szorosan együtt mozogtak az úgynevezett high-yielder országok fizetőeszközeivel, különösen a török lírával. A líra volt a 2010-es évek elején a fejlődő és feltörekvő piacok egyik benchmark devizája, az eszköz mozgása mutatta az irányt a befektetőknek. A líra a hasonló makrogazdasági fundamentumok miatt válhatott iránytűvé a kelet-közép-európai régió piacain. Törökországban a kamatszint akkoriban hasonló volt, mint a régióban, és hasonló pályán mozgott az infláció is. Hasonlók voltak a belső piaci folyamatok is:

a devizahitelek magas aránya, a bővülő belső fogyasztás, a magas munkanélküliség.

Az évtized közepére azonban a török gazdaság elszakadt a régiónktól, és a líra is elvesztette benchmark deviza szerepét. Recep Tayyip Erdogan nyomására folyamatos volt a kamatvágások sora, a gazdaságot pedig főleg dollár- és euróhitelekből túlfűtötték. Az állami tulajdonú bankok öntötték a hiteleket a gazdaságba: a magánszektor adóssága az évek alatt a GDP 170 százalékáig kúszott fel. A fogyasztás növekedett, de a termelékenység stagnált: tartósan mínuszba fordultak a külső egyensúlyi mutatók és a költségvetés is, állandósult az ikerdeficites állapot. Mindez súlyos devizaválsághoz vezetett, amelyből Törökország azóta sem evickélt ki:

az ország recesszióban van, a deviza rendkívül sérülékeny, az országot pedig a nagy hitelminősítők mind leminősítették a bóvli kategóriába.

Eközben hazánk gyakorlatilag az ellentétes utat járta be: a válság után a külső egyensúlyi mutatók pluszosak lettek, az eladósodottságunk szintje csökkent és a szerkezete is javult. A forint ugyan historikus szinteket nézve gyenge, de ennek hátterében inkább a jegybanki szándék áll, nem a piaci bizalmatlanság, mint Törökország esetében.

A teljes cikk a Világgazdaság pénteki számában olvasható