Mindig legyen tíz fillér a zsebedben

Az elmúlt két évtizedben rengeteg élvonalbeli női klub szűnt meg anyagi gondok miatt, míg a Sopron egyre stabilabb lábakon áll. Hogy csinálja?

Van egy nagyapámtól tanult, nagyon egyszerű „közgazdasági” alapvetésem, amely így szól: ha 10 forintod van, fiam, abból 9 forint 90 fillért elkölthetsz, de arra ügyelj, hogy 10 fillér mindig maradjon a zsebedben. Persze, ez nem ennyire egyszerű, hiszen az embernek szerencsére is szüksége van, és bizony mindenekfeletti kitartásra ahhoz, hogy a sikerek megtalálják. Valahogy így volt ezzel a mi kis soproni női kosárlabdánk is, amely addig táncolt kitartóan a nagyok közelében, leste el a fortélyokat, nevelte a játékosokat, szerzett magának megbízhatóságból kiváló minősítést, míg egyszer csak ott találta magát az Euroliga döntőjében. Hát így sikerült!

Korábban azt mondta, az első perctől tudta, hogy ez az extra sikerkorszak csak két évig fog tartani. Mennyibe került ez a két év a klubnak?

Nagyjából 350 millió forintból gazdálkodunk évente, igaz, ez a szám csalóka, hiszen magában foglalja a Novomatic Aréna üzemeltetését is. Nos, ezt az összeget 80-90 millió forinttal fejeltük meg mindkét szezonban. Az összeg egy része úgy állt rendelkezésünkre, hogy a korábbi esztendőkben sikerült némi tartalékot képezni, míg a másik felét menet közben teremtettük elő, szép aprólékosan. Megnövekedett a szponzori bevétel, jelentős volt a jegybevétel-növekedés, a rendezvényeink profitja, továbbá Sopron önkormányzatának dotációja – amelyet egyébként a kiemelkedő teljesítmény elismeréseképpen kaptunk –, ezek a pluszforrások segítettek bennünket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul elég volt. Az elmúlt nyáron még olyan tételeket is fizetnünk kellett, amelyek a tavalyi idényben keletkeztek, de már az idei szezon bevételeiből kellett kiegyenlíteni. Ha nagyapám ezt látná, biztosan nem örülne. De az idei tervezésnél mindezt már figyelembe vettük, úgyhogy reményeim szerint az a 10 fillér a szezon végén újra a zsebünkben lapulhat majd.

A kiemelkedő légiósok – például Yvonne Turner – hogyan viszonyultak ahhoz, hogy ez a kaland csak ilyen rövid időre szólt számukra? Vagy ezt már a kétéves projekt elején tisztázta velük?

Turner viszonylag ismeretlen játékosként, huszonnyolc évesen egy Euroliga-szezonnal a háta mögött, szerénynek mondható fizetéssel érkezett Sopronba. A nálunk eltöltött három szezon alatt azonban az egész Euroliga talán legponterősebb hátvédjévé nőtte ki magát, messze a soproni fizetése feletti teljesítménnyel. Nyilvánvaló volt, hogy a piac a szerződése lejártakor korrigálni fog, és az is, hogy ebben a versenyben mi már csak érzelmi húrokat pengetve szerepelhetünk.

A futballpiacon nagyjából tisztában vagyunk az átigazolási árakkal. Kosárlabdában mennyit kell fizetni a világsztárokért, és ehhez képest mennyi a plafon a hazai topjátékosoknál?

Nem látok bele más klubok pénztárcájába, de a világ vezető játékosait nagyjából 500 ezer és 1 millió euró között árulják a kínai és az európai piacon egy szezonra. A törzs azonban inkább 50 ezer és 350 ezer euró között keres. Ami a magyar topjátékosokat illeti, csak a soproni játékosok fizetését ismerem, ez 2 és 15 millió forint közötti összeg.

Vezetői pályafutása során találkozott már olyan légióssal, aki jobban értékelte a klubnál tapasztalható anyagi és szakmai biztonságot, mint a csillagászati összegeket?

Igen, ma is nálunk játszik, és ez lesz a hatodik szezonja Sopronban. Ő Jelena Brooks (a szurkolók jobban ismerik leánykori nevén: Milovanovic – a szerk.). Talán az idén már Aleksandra Crvendakic és Tina Jovanovic is hasonlóan vélekedik. Jovanovic esetében különös és kölcsönös ez a hűség, hiszen ő tavaly nem ment át az orvosi vizsgálaton, ám a klub megvárta, amíg felépül és teljes értékű lesz. Tudom, hogy nála ez rengeteget jelentett. A ma nálunk játszó három szerb lány már összesen 16 szezonnál tart, és igazán jó példaképei Sopronnak, de talán az egész európai kosárlabdának is.

Most viszont lett egy rendkívül fiatal magyar mag, kiegészülve az elnyűhetetlen Fegyverneky Zsó­fiával, plusz az említett légiósokkal. Mire lehet elég ez?

A szezon előtt azt mondtam, hogy a cél önmagunk legyőzése, és ezt komolyan is gondolom – nem csak amolyan frázisként pufogtatom. Ez az eddigi legnagyobb vállalásunk. Ha teljesítjük, nem fogunk csalódást okozni a szurkolóinknak.

Roberto Iniguez távozásával egy nagyon fiatal, minimális nemzetközi tapasztalattal rendelkező edző, Gáspár Dávid ült le a kispadra. Ez is a költségcsökkentés része, vagy az a koncepció, hogy a klub kineveljen magának egy edzőt?

Is-is. Korábban Natália Hejko­vát Székely Norbert váltotta a kispadon, rendkívül fiatal, ambiciózus magyar tehetségként. Most hasonló a helyzet Gáspár Dáviddal. Nagy energiákat mozgósítunk közösen az ő sikeres debütálásához, és még többet, hogy hosszabb távon nemzetközileg is elismert edző váljon belőle. Nagy szüksége van a Sopronnak – és azt hiszem, a magyar kosárlabdának is – egy modern gondolkodású, nagy munkabírású, magasan kvalifikált szakemberre hosszú távon.

Emberemlékezet óta a klubnál van, több százmilliós rendezvényeken, kiemelkedő sikereken van túl, a vitrin is tele. Egy ilyen időszak után mi a motiváció egy klubvezető számára?

Van egy felnövőben lévő ge­nerációnk, Aleksandra Crvenda­kiccsal, Határ Bernadettel, Dubei Debórával, Weninger Virággal, Czukor Dalmával és most már Varga Kamillával. Vannak kipróbált, lassan egy évtizede nálunk játszó, emblematikus játékosaink, és közben megérkezett Gáspár Dávid és a fiatal magyar stábja. A magánéletem is azt mondatja velem, hogy hinni kell benne: van élet a csúcson túl, létezik megújulás, és az ember számára nincs nagyobb kihívás, mint hogy le tudja-e győzni önmagát.

A nyár során impozáns eredményeket értek el az utánpótlás-válogatottak. Ezekből kiindulva elképzelhető, hogy jobban megéri az új generációkba időt és energiát fektetniük a magyar kluboknak, mintsem megtűzdelni még a 7–10. helyezett együtteseket is légiósokkal?

Egyvalami biztos: ellentétben sok más sportággal, a női kosárlabdázás hihetetlen hatékonysággal használta ki a társaságiadó-kedvezmény, a TAO nyújtotta lehetőségeket, és olyan eredményeket ér el, amelyeket nem lehet nem észrevenni. Az U20-as szabály eddig is abba az irányba terelte a klubokat, hogy vegyék komolyan ezt a generációt, mára pedig odáig jutottunk, hogy közmegegyezés van a klubok között e tekintetben. Ez az igazán fontos, mert ma már valamennyi tehetség szem előtt van, fejlődik, játszik. A légiósok szerepeltetése pedig egy olyan lehetőség, amelyet valamennyi szereplőnek egyforma feltételek mellett kell biztosítani.

Nem hiányzik a hazai verseny­futásból egy nagy ellenfél? Egy igazi fenevad, mint annak idején a Pécs? Veszélyes ellenfelek váltogatják egymást – mint a Győr vagy a Szekszárd –, ám mégis csak a Sopron az állandó.

Ne felejtsük el a Miskolcot vagy a feltörekvő csapatokat, például a Zalaegerszeget, a Ceglédet, a Csatát vagy akár a PEAC-ot. Minden mozgásban van, és ez most már egy másik világ, mint amire ön utalt. Itt sok azonos vagy közel azonos képességű csapat verseng, ami nagyon jót tesz a bajnokságnak. Volt egy időszak, amikor hiányzott az a légkör és felhajtás, ami a Sopron és a Pécs párharcát kísérte, de mára mindez elmúlt bennem, és ha szabad ilyet mondani, meg is fordult. Mindenki a saját útját járja, és én örülök annak, hogy mi még vagyunk, létezünk, tudunk sikereket aratni – függetlenül attól, hogy éppen ki az aktuális ellenfél. Mert, ahogy korábban is mondtam, most még a Pécs legyőzésénél is nehezebb feladatra, önmagunk legyőzésére vállalkoztunk.