Ügynökök a családban

A Tifo Football és az Athletic közös transzferpiacról szóló anyaga szerint 2018-ban az ’Arsenal átigazolások’ kifejezésre 4,4 milliószor kerestek rá a Google-n, a ’Manchester United átigazolás’ szavakra pedig közel 3,6 milliószor. Az átigazolásokkal kapcsolatos érdeklődés globális szinten van. A Google népszerűségi trendek rangsora azt mutatja, hogy az angol bajnokság transzferhíreit meglepő módon Ugandában, Dél-Szudánban, és Kenyában böngészték leggyakrabban.

A kezdetek idején az átigazolási piac úgy jellemezhető, mint egy háború a klubok és a játékosok között, a harc lényegét pedig az adta, hogy kinek volt jobb az alkupozíciója az átigazolás ügylet során. Az utóbbi évtizedekben ez a formális egyensúly (ismét) sokat változott, a játékosok és a klubok közötti „inga kilengését” jól érzékelteti Neymar esete, aki klubja akarata ellenére igazolt Párizsba.

Minden a trófeákért

Angliából indult el a labdarúgás világhódító útjára, így nem meglepő, hogy az átigazolási piac kezdetei is a szigetországból eredeztethetőek az 1880-as években. Az angol klubok sokszor feketén fizettek a játékosoknak, sőt néhány klubtulajdonos külön vagyonokat fizetett a legjobbaknak azért, hogy a csapatukhoz csábítsák őket. Nem a profitmaximalizálásra törekedtek, hanem inkább a hasznosság elérésére vagy a pályán elért nagyobb sikerekre.

Ez az egyik átfogó különbség az európai és az amerikai sportmodell között, utóbbinál cél egy sportklub pénzügyi stabilitásának védelme és a kiesés elkerülése. A gazdasági veszteségek ellenére az európai klubok csak a sportsikerekre törekedtek, hiszen úgyis akad majd új befektető, aki a klub imázsát használja fel piaci célokra.

1885 előtt a labdarúgók igazi zsoldosok voltak. Oda igazoltak ahova, és amikor akartak. A versenysorozat kiszámíthatatlansága miatt az Angol Labdarúgószövetség lépéskényszerbe került: 1885-ben minden labdarúgónak regisztrálni kellett magát. Ezek után klubok némi kompenzációt kaphattak egy eligazolt/elvesztett játékos után.

A fő különbség ez és a mai használt rendszer között, hogy egy játékos nem igazolhatott el ingyen a szerződése lejártakor. A klubok kiemelt alkupozíciója lehetővé tette, hogy dönthettek arról, hogy megtartják a regisztrált játékost, egy újabb, hasonló feltételekkel bíró szerződést (1 éves) kínálnak neki, vagy várnak egy másik klub ajánlatára, aki kivásárolná a játékost a szerződéséből. Ekkoriban már léteztek minimum és maximum fizetési sapkák is, védve a klubok gazdasági hátterét.

A hatalom egyre inkább a klubok kezében összpontosult. A rendszer esélyt adott rá, hogy a klubok a játékos regisztrációja felett egyeduralmat gyakoroljanak: minden átigazoláshoz szükséges volt a szövetség aláírása és a klubé is. A klubtulajok elkezdtek ész nélkül trófeákért harcolni, és ilyenkor bizony sérült (túlfizették a tehetségeket) a fizetési sapka is. A játékosok szakszervezete sztrájkokkal és kampányolással elérte az 1900-as évek elején, hogy minimálisan, de mégis emelkedjen a maximális fizetések mértéke.

Az 50-es évekre többen külföldre csábultak a nagyobb fizetések érdekében. A 60-as években a hippimozgalom és a korszellemnek megfelelően tobzódó szabadságvágy miatt megmutatkoztak a változás jelei a futballigazolások terén is. 1961-ben eltörölték a maximális fizetéseket kockáztatva azt, hogy a játékosszakszervezet újabb sztrájkokba fog kezdeni. Ez ismét a játékosok kezébe adná az irányítást, a klubok egymás ellen dobnák be a legmagasabb bérajánlatokat. Ez azt is jelentette, hogy a játékosok magukat tudják rárakni az átigazolási piacra, ha nem fogadják el a klubjuk aktuális ajánlatát.

1963-ban ismét fordulópont következett. George Eastham nevű játékos el akart igazolni a Newcastle-től, de klub elutasította a kérelmét, ő pedig nem fogadta el az aktuális szerződését. Egy nagy nyilvánosságot kivívó ügy lett belőle, de a végén a játékosok elérték, hogy a szerződésük lejártával átigazolási díj kérése nélkül mehessenek át másik csapathoz, ha a jelenlegi klub nem olyan kedvező feltételekkel bíró szerződést kínál számára, mint amilyen az előző lejáró szerződése volt.

1977-ben még több játékos-szakszervezeti kampányt követően megegyeztek, hogy fixálják az átigazolási díjat, ha a két klub nem tud dűlőre jutni. A szabályozás még inkább centralizált lett, de az előnyöket a klubok és a játékosok már egyaránt élvezhették.

A modern átigazolási piac megszületéséhez már csak egy dolog kellett, a transzferdíj visszavezetése annak ellenére is, hogy a játékosok szerződése lejár.

1992-ben aláírták a Maastrichti szerződést, melyben kinyilvánították, hogy nem korlátozzák a szabad munkavállalási jogot az európai uniós tagállamokban. Ekkoriban egy Jean Marc Bosman nevű labdarúgónak csökkentett fizetést ajánlott a klubja, az RC Liege. Egy másik klub, a Dunkerque több fizetést ajánlott a játékosnak, de a Liege elutasította az üzletet azzal az indokkal, hogy a Dunkerque nem tudná kifizetni az átigazolás díjat. Bosman a Belga Labdarúgó Szövetséget, a Liege csapatát, és az UEFA-t az Európai Bíróság elé citálta azzal a váddal, hogy

jogellenesen korlátozták a munkaerő-piaci mobilitását, és ez az Európai Egyezmény 39. cikkelyének ellentmond. Bosman nyert.

Ezt követően az átigazolási piacon mondhatni komplett szabadságot és bérnövekedést eredményezett a játékosok megnövekedett tárgyalási potenciálja miatt. A klubok elkezdtek hosszútávú szerződéseket ajánlani. A megnövekedett alkupozíció egyértelműen a játékosok malmára hajtotta a vizet, és megjelentek a legnagyobb cápák az ügynökpiacon is.

What’s App?

Az Athletic című sportlap több, névtelenségbe burkolódzó Angliában tevékenykedő klubelnökkel, menedzserrel, sportigazgatóval, és játékossal beszélt, hogy felderítsen néhány titkot az átigazolási piaccal kapcsolatban.

A futballüzletek azonnali és direkt kommunikációt igényelnek, és május utolsó napjaiban megállás nélkül jeleznek az okostelefonok. A legjobb és leghatékonyabb felületet a WhatsApp alkalmazás biztosítja.

Másfél milliárd felhasználó közel 60 milliárd üzenetet vált naponta.

Lehet csoportos beszélgetésekbe bekapcsolódni, és a legtöbb futballklubnak már van egy átigazolásokkal foglalkozó párbeszédablaka, amit a tulajdonos, az elnök, a vezérigazgató, a toborzási vezető, és a menedzser is előszeretettel használ.

Az egyik névtelenségbe burkolódzó klubelnök elmondta, hogy az igazi indok amiért használják a WhatsAppot azok a „kék kullancsok” (blue ticks/dupla kék pipák), melyek megmutatják, hogy elolvasták-e az üzenetet, és hogy a játékos, klub vagy az ügynök érdeklődik irántunk vagy az ajánlatunk iránt. Egy sportvezető úgy jellemezte, hogy mintha egész nap kéretlen levelekkel bombáznák, mely sokszor mindenki számára nyilvánvaló információkat tartalmaz a játékosokról.

A májusi csúcsforgalomban a legidegesítőbbek azok, akik csak másolnak és beillesztenek („copy és paste agents”) információkat, és nem is foglalkoznak azzal, hogy begépeljék a neved, esetleg pontosan leírják, miért passzol a játékosuk a csapatba. Csak annyit írnak, hogy van egy xy játékosunk a számodra, és minden klubnak ugyanezt az üzenetet küldik el egyszerre.

Sok beszélgetést az ügynökök lementenek. Egy skandináv sportigazgató úgy hiszi, hogy a WhatsApp screenshotokat csupán arra használják egyesek, hogy feljebb srófolják az árakat a fizetésekkel és az átigazolási díjakkal kapcsolatban:

Az ajánlatok most WhatsAppon zajlanak. Csak a végső ajánlat kerül papírra, minden más nem. Az egyik ügynök küld egy screenshotot az egyik általa képviselt játékosa üzenetéről, hogy 100 000-et perkáljak le, különben lelép. Úgy tűnik, mintha a játékos diktálna, de minden mögött az ő ügynöke áll, hogy több pénzt nyerjen ki belőlünk.

Ahogy a televíziós közvetítési jogok egyre drágultak, és a futball egyre inkább átitatódott pénzzel, a labdarúgók és az ügynökeik egyre pimaszabbakká váltak a követelések terén. Például mikor Paul Gascoigne a Newcastle-től a Tottenham-be igazolt, akkor egy napágyat kért a húgának.

Az egyik ügynök elmesélte, hogyan kötött meg egy több millió font értékű üzletet egyik kliense számára, hogy egy jobb Premier Leauge klubhoz kerüljön, de a vezetőség visszautasította az ajánlatot, mert rengeteg első osztályú (business class) repülőgépjegyet kért a családja számára. Mára már több angol klub repülőjegyet biztosít a játékosok számára. Főleg azoknak, akik Afrika vagy Dél-Amerikába járnának haza a családjukhoz. Erre úgy tekintenek, mint egy kis mértékű beruházásra, ami jót tesz a csapaton belüli morálnak. Persze egészen meghökkentő kérések is léteznek.

Akadnak olyanok, aki apartmanokat és 5 csillagos szállodákat akarnak a családtagjaik számára. Az egyik labdarúgó pedig még a válása költségeit is a klubbal fizettette volna meg.

Nemcsak a legmagasabb osztályban vannak nagymértékű követelések. A negyedik ligás Exeter szponzora, a légitársaság Flybe repülőjegyekre beváltható vouchereket von be a transzferekbe az új igazolások esetén. A pályán megoszlanak az arányok: gólbónuszok főleg a csatároknak járnak. Gólpassz bónusz az irányítóknak és a szélsőknek jár.

Nem csupán ezek léteznek. Vannak szabadrúgás szituáció extrák is. Például mindenki kap bónuszt, ha valaki szögletből gólt szerez. Mindenki munkát végez ilyenkor a pályán, szabad területeket nyitnak meg, így miért csak a csatár kapjon bónuszt?

Egy név nélküli sportvezető elmondta, hogy a futballvilágban egyre inkább az ügynökök diktálnak. A játékos kaphat egy kedvező fizetési ajánlatot, de az ügynök választja azt a klubot, mely magasabb ügynöki apanázst kínál számára. 2018-as történet, hogy egy játékos már majdnem a Leicesternél kötött volna ki, de mégis külföldre kellett mennie. Nagyon nem bírta, és mikor megtudta az igazságot, kiborult. Vannak jó játékosügynökök de akadnak, akik tényleg csak magukért dolgoznak, és nem érdekli őket semmi, legfőképp a labdarúgás szellemisége.

Ha nem fizetsz 100 ezret, akkor nem megy hozzád a játékos, világos? Később beszéltem ezzel a játékossal az EFL díjátadón, és neki fogalma sem volt, hogy az ügynöke mit machinált a háttérben. Ha ezt tudta volna, eget-földet megmozgatott volna, hogy hozzám igazoljon…

Ez jól jellemezi a transzferpiac belüli önző érdekeket, és a piszkos igazságot a modern futball nagyszerűségének mítoszáról.

A bizalom köreiben

Az utóbbi 15-20 év alatt sokat formálódott a futballügynökök szerepköre. Manapság több ügynök szereti magát különböző nevekkel illetni, mint például üzleti tanácsadó vagy speciális pszichiáter. Gyakran hívják fel őket játékosok mindennapi problémákkal. Szó szerint gyakran egy „lifecoach” lett belőlük. Olyan fiatal sportolókat istápolnak, akik belehuppannak egy pénzzel teli világba, viszont élettapasztalatuk kevés. Gyakran úgy tűnik, hogy az ügynökök egyfajta „szülők” lennének a labdarúgók számára.

Sokan szkeptikusok a játékosügynök szereppel kapcsolatban. Talán túl sok hatalom és bizalom áramlik feléjük, amivel visszaélhetnek. A szurkolók gyakran úgy gondolják, hogy azt a sok pénzt inkább a játékosoknak kéne megkapniuk, nem pedig annak az embernek, akinek a feladataival nem is igazán vannak tisztában. Sok horror sztorit lehet hallani ügynökökről, hogy hogyan vadásszák le a fiatal játékosokat főleg a (nagy fizetések miatt) befolyásolható szülők miatt.

A sajtó és a média is rengeteget tesz a hírnevük megkérdőjelezéséért, sőt olykor, még ha akaratlanul is, de gyűlöletet is szítanak. Persze a játékosok sem ártatlanok, a hozzáállásuk sokszor igen zavaros, és nehezen kezelhető emberek.

Fergusson „kedvence”

Carmine „Mino” Raiola a leghatalmasabb emberek egyike a modernkori labdarúgásban. A Milanba épp visszatérő Zlatan Ibrahimovic, Paul Pogba, Romelu Lukaku, Gianluigi Donnarumma ügynöke a legnagyobb futballtehetségek útjait egyengeti és közel 300 millió font értékben képvisel játékosokat.

Egy pillanatig sem bíztam benne, már az első perctől. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a víz és az olaj

- nyilatkozta Alex Fergusson, a Manchester United egykori legendás skót menedzsere.

Érthető, hogy tüske van a Vörös Ördögök egykori edzőjében, hiszen Paul Pogba ügynökeként sokat tett hozzá, hogy a fiatal francia középpályás ne írja alá a szerződés hosszabbítását a Unitednél, hanem módosított feltételeket követeljen magának. Fergusson visszautasította ezt, és Pogba eligazolt a Juventusba, ahol kiváló teljesítményt nyújtva még jobban megemelkedett az ázsiója. 2016-ban a United visszavásárolta, és nyilvános adatok szerint 41 millió eurót kapott Raiola az üzletből. Ebből az összegből vette meg az Al Capone egykori villáját Miamiban, de időközben az átigazolási piacon történt visszaélésekkel is megvádolták.

Hogy érhette el mindezt egy olyan ember, aki egy családi pizzériában dolgozott Hollandiában? Egy kívülálló, aki a tárgyalások során jobban kedveli a rövidnadrágot és a pólót, mint a drága öltönyöket?

Raiola 1967-ben született Nocera Inferiore-ben, egy kisvárosban Nápolytól 20 kilométerre. 1 éves korában a család Hollandiába költözött, pontosabban Haarlembe, ahol megnyitották a családi éttermüket.

11 évesen már tányérokat mosogatott és pincérként dolgozott, szervesen részt vett a családi vállalkozásban.

Tinédzser korában már üzletmeneteket bonyolított különböző bankokkal és céget indított Intermezzo néven, amely olasz vállalatoknak nyújtott segítséget Hollandiában. Itt adta el az egyik korábban vásárolt helyi Mcdonalds éttermét egy ingatlanfejlesztőnek, és megszerezte az első millióit.

Közben persze futballozott is a hely klubban, de hamar rájött, hogy az ő helye inkább a gyepen kívül van. Sportigazgató lett a Haarlem futballcsapatánál, és az ambiciózus terve ellenére, hogy leigazolja Dennis Bergkampot, összekapott a vezetőséggel, és inkább egy sportügynökségnél kezdett el dolgozni (Sports Promotion). Egyre inkább bevonódott a futballüzletbe.

Hét nyelven beszélt, így leginkább fordítóként dolgozott, de hamarosan segített Bergkamp-nak eligazolnia az olasz Interhez. Több holland játékosnak is segített a Seria A-ba kerülni, így például Wim Jonknak és Bryan Roy-nak is.

A 90-es évek közepén megalakította saját cégét, és a cseh Pavel Nedved ügynöke lett. Köszönhetően az 1996-os Eb-nek, eladta az akkor még szélsőként zseniálisan játszó Nedvedet a Lazionak. Majd segített neki a Juventushoz kerülni, ami csak még inkább emelte Raiola ügynöki presztízsét.

2001-ben végleg világhírre tett szert, mikor egy flancos amszterdami étteremben megjelent egy Nike pólóban, és rávette a makulátlanul elegáns öltönyben vacsorázó svéd csatárt, Zlatan Ibrahimovicot, hogy engedje át egyengetni a karrierjét. Ezen a találkozón számos statisztikákat nyomott a fiatal zseni orra alá azzal érvelve, hogy még messze van a határaitól, és hogy adja el az összes autóját és karóráit. Ibrahimovic gyakran a Maffiózok egyik karakteréhez, Tony Sopranohoz hasonlította őt.

A világ legjobbja akarsz lenni? Vagy csak sok pénzt akarsz keresni, és a legtöbb dolgot meg tudj venni rajta?

A svéd az első opciót választotta. Raiola ezt követően több klasszis játékost is megszerzett a portfóliójába: Ibra haverját, a brazil Maxwellt, az örmény Henrik Mkhitaryian-t, a belga Lukakut, Pogbát, az olasz Balotellit. Valószínű, hogy utóbbi kettőnek köszönheti a legtöbb hírverést manapság.

Balotelli egyszer felhívta Raiolát, hogy ég a háza. Ő pedig azt válaszolta, hogy hívja fel a tűzoltókat.

Ebből is látszik, hogy Raiola milyen jól érti a dolgát, és jól képviseli a klienseit. Nem is nevezhetjük klienseknek. Raiola végletekig lojális az ügyfeleihez, akik a belső körbe tartoznak. Nekik ő olyan, mint egy családtag.

– This Slegers, holland újságíró és Raiola barátja. Pont ezért bizonyul tökéletes partnernek, mert egy ember mindig a legjobbat akarja a családtagjainak, és persze közben magának is.

Kalmárok a pálya mellett

Raiola mellett azért vannak még (nagyobb) halak is futballbizniszben. Ott van például Jorge Mendes, akinek cége egymilliárd dollárt értékben rendelkezik a futballisták játékjogaival. Olyan ügyfelei vannak, mint Cristiano Ronaldo, Bernardo Silva, James Rodríguez, Diego Costa, Angel Di Maria, vagy Éderson.

Jonathan Barrett, a Stellar futballügynökség tulajdonosa Kieran Trippier, Jordan Pickford, Luka Shaw, vagy Ruben Loftus Cheeck ügyeit pártfogolja, de Saúl Niguez vagy Gareth Bale is bizalommal fordul hozzá.

Tavaly rekordszintre emelkedtek az ügynöki jutalékok az angol bajnokságban. Az Angol Labdarúgó Szövetség adatai szerint közel 97,5 milliárd forint értékben fizettek ki a játékos átigazolásánál közreműködő játékosügynököket.

A FIFA nem is várt tovább és 2019 őszén bejelentette, hogy korlátokat vezet majd be az ügynöki díjazásban és limitálja a játékos-kölcsönadások számát.

A szervezet közlése szerint a jövőben a játékosügynökök az átigazolási összegnek legfeljebb a tíz százalékát kérhetik el, amennyiben az eladó klubot képviselik. A játékos jövedelméből három százalékra tarthatnak igényt, illetve hatra abban az esetben, ha a vevő klubot is képviselik az ügyletben. Az ügynökök egyidejűleg nem járhatnak el az eladó és a vevő klub képviseletében.

Az összes ügynöki díjat a FIFA-n keresztül fizetik majd ki

- áll a nemzetközi szövetség közleményében.

A játékosok és a klubok egyaránt tiszteletet tanúsítottak egymást iránt, mondhatni egyensúly állt fenn a piacon. A Neymar féle ügyletek és a Raiola-féle ügynöki taktikák és játszmák azonban megboríthatják ezt a törékeny egyensúlyt, és még több jogi szabályozást hozhatnak be a jövőben. A bizalom körei pedig könnyen felbomolhatnak.