Szerbia csak esélyt kapott

Optimizmust és megelégedettséget sugalló nyilatkozatok sora látott napvilágot a hét elején, miután a szerbiai választások relatív győztese – a vártnál nagyobb arányban – a Boris Tadic vezette Európai Szerbiáért szövetség lett. Gyors kormányalakításról beszélt Javier Solana, az unió külpolitikai főmegbízottja, Olli Rehn bővítési EU-biztos pedig már azt prognosztizálta, hogy Szerbia lehet a Nyugat-Balkán motorja.

A valóságban Tadicék – amúgy sem teljesen homogén – pártszövetsége egyelőre semmitől sem áll messzebb, mint a gyors és egyszerű kormányalakítástól. Tény, hogy az elnyert voksok 39 százalékával a parlament meghatározóan legnagyobb ereje lett, de ez még nem a kormányzó többség. Az utóbbi megteremtését pedig igen megkeseríti majd, hogy alapvetően ellenséges környezetben, további természetes szövetséges nélkül kell hozzáfogniuk ehhez. Valójában éppen hogy a ma már egymáshoz közelebb álló, sok szempontból hasonlóan gondolkodó és alapvetően EU-ellenes Nikolic- és Kostunica-pártoké a szavazatszám szerinti többség (Tomislav Nikolic Szerb Radikális Pártja 29, a volt miniszterelnök, Vojislav Kostunica pártja 11 százalékot kapott a hét végén). A több mint 20 százaléknyi maradék a Milosevic-féle szocialista párté; ez utóbbi esetében legalábbis kérdéses, vajon a többsége kész-e, képes-e megbocsátani annak az európai Nyugatnak, amelyik tíz éve még embargó alá vette, majd hetven napon át katonai erővel is támadta pártalapítójuk országát. Arról nem is beszélve, hogy sokak szemében valahol az EU lelkén szárad magának Milosevicnek a hágai halála is.

Való igaz, a mai szocialista pártban (amelyik formálisan amúgy szociáldemokratának minősíti magát, s nyilván jócskán akadnak európai, európai parlamenti kapcsolatai is) bőven vannak, akik már túlléptek mindezen, de legalábbis Európában látják a jövőt. Az azonban még nem világos, vajon mekkora hányadát képezik ők a pártnak, és hányan lesznek készek Tadicékkal együttműködni egy „európai út” építésében. És főként: ha készek is – milyen áron?

Egyszóval a választók a hét végén ugyan megnyugtató módon útját állták annak, amitől EU-oldalon a legjobban féltek: egyfajta szerb radikális, nacionalista áttörésnek. És ezzel nagy bajt hárítottak el. Mi több: a vártnál nagyobb szavazatszámmal még társadalmi-politikai nyomatékot is adtak az európai opció legitimitásának. De nem adták hozzá magát a többséget is.

Most tehát kezdődik a politikai szövetségépítés – amúgy mindkét oldalon… –, ennek eredménye egyelőre kiszámíthatatlan. És ami, igen, elviekben legalábbis magában rejtheti akár Tadicék bukását is.

Ami viszont bizakodásra adhat okot: hogy ha az utóbbira kerülne is sor, ez már másfajta bukás lesz. A szerb társadalom néhány hónapon belül másodszor adta tanújelét annak, hogy meghatározó arányban vannak azok, akik tényleg európai – és nem például orosz vagy akár csupán magába zárkózó – Szerbiát szeretnének. A szavazatszám szerinti többséget ugyan még nem mindig teszik ki – Tadic elnökké választásánál már ez is összejött –, de számuk-arányuk láthatóan növekszik, tanújelét adva, hogy kilenc évvel Belgrád nyugati bombázása után ma már ők is az utóbbi oldalán látják a jövőt. És ha valamire az Európai Szerbiáért mozgalom építhet, akkor az éppen ez.

Sokáig hezitált az EU-oldal is, amíg elszánta magát, hogy – egy kicsit „hozomra” is – olyan gesztusokat tegyen Belgrádnak, amelyek egyértelműbb „uniós jövőt” kínálnak a szerbeknek is. Jó néhány fajsúlyos fenntartás sokáig útját állta ennek, de végül is a politikai előrelátás kerekedett felül. A vasárnapi voksolás őket igazolta vissza. A helyzet továbbra is törékeny, és még mindig lehet visszalépés. De az óvatos építkezésnek láthatóan adott a bázisa, csak ügyesen kell sáfárkodni vele. Nem lesz könnyű menet.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője