A Nemzetközi Valutaalap lehet a válság nyertese

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a II. világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer kulcsintézménye volt – mindaddig, amíg fennállt a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer, tehát 1976-ig. Azután kitüntetett szerepet játszott az 1982 januárjában kitört – és az egész évtized nemzetközi pénzügyi egyensúlyhiányait tápláló – világméretű adósságválság menedzselésében. A külső adósságaikat visszafizetni képtelen fejlődő országok csak akkor juthattak friss kölcsönökhöz, ha előbb készenléti hitelt kaptak az IMF-től. Azok a gazdaságpolitikai vállalások, amelyeket a valutaalap a készenléti hitel folyósításának a feltételeként szabott – a „washingtoni konszenzus” –, biztosítékot jelentettek a nemzetközi pénzpiacok számára a fejlődő országok további finanszírozásához. (Függetlenül attól, hogy ez a gazdaságpolitika milyen hoszszú távú belgazdasági és társadalmi következményekkel járt.)

Másfél évtized alatt alapvetően változott meg a helyzet. A Nemzetközi Valutaalap 2006. október 1-jei közgyűlése előtt az intézmény jövőjéről folytatott viták élesebbé váltak, mint korábban bármikor. 2005 őszén Brazília és Argentína váratlanul határidő előtt visszafizette az IMF-nél fennálló adósságát – Brazília 15,5 milliárd, Argentína pedig 10 milliárd dollárt. 2006 tavaszán Indonézia és Törökország követte a példát – együttes IMF-hitelállományuk értéke meghaladta a valutaalap összes kihelyezésének 70 százalékát. Ugyanakkor 2005. július 1.– 2006. június 30. között az IMF mindössze 2,5 milliárd dollár értékben helyezett ki új kölcsönöket, ez 35 év óta a legkisebb összeg. Mindezek eredményeként a 2008. évi közgyűlés előtt az IMF összes hitelkihelyezése mindössze 16,1 milliárd dollár értékű volt, s alig öt készenléti hitel volt érvényben. (A készenléti a valutaalap „alaphitele”, amelyet rövid távú folyó fizetésimérleg-problémák esetén nyújt, igen szigorú gazdasági feltételek mellett.)

A fejlődő országok törekvései nyilvánvalók: olyan gazdasági helyzetet kívánnak kialakítani, olyan tömegű devizatartalékokat halmoznak fel, ami lehetővé teszi, hogy „soha többé” ne legyen szükségük hitel felvételére a valutaalaptól. 2005-től 2008 októberéig nagyon alacsony volt a kereslet az IMF-kölcsönök iránt, ugyanakkor a feltörekvő gazdaságok egyre kedvezőbb feltételekkel juthattak külső forrásokhoz a nemzetközi hitelpiacokról. Ebből két kérdés következett: miből képes fenntartani magát az IMF, és mi szükség van rá a továbbiakban?

A valutaalap alapvető problémája az, hogy az irányításban az alapításkori erőviszonyok élnek tovább: Európa túlreprezentált, miközben a fejlődő országok súlya nem kielégítő – ma már nemcsak azért, mert az IMF kizárólag fejlődő országokat hitelez, hanem azért sem, mert az elsősorban ázsiai fejlődők (Kína, India, Indonézia, Dél-Korea stb.) valós világgazdasági súlya minden korábbinál nagyobb. Az elkerülhetetlennek látszó reformok megvalósulása azonban rövid távon erősen kérdéses. A 2006-ban elfogadott reformoknak a 2008. októberi éves közgyűlésig kellett volna életbe lépniük. A nemzetközi pénzügyi rendszer példátlanul súlyos bizonytalanságai és a nagy szavazati aránnyal rendelkező fejlett országok döntésképtelensége azonban lehetetlenné tette ezt.

A 2008 szeptemberében az Egyesült Államokban kitört és hamar globálissá vált pénzügyi válság azonban új lehetőséget nyújt az IMF számára. 2008. október 30-án a valutaalapnak – Gabonnal, Grúziával, Hondurasszal, Irakkal és Peruval szemben – összesen 1,8563 milliárd dollár összegű élő készenlétihitel-szerződése volt. Alig egy héttel később már 33,7766 milliárdot ért el ez az összeg. November első hetében ugyanis Magyarország 15,7 milliárd, Ukrajna pedig 16,4 milliárd dollár értékű készenlétihitel-megállapodást írt alá. A közeljövőben várható egy 2 milliárd dolláros készenlétihitel-szerződés aláírása Izlanddal és több tízmilliárd dolláros hitelszerződés Pakisztánnal.

A Nemzetközi Valutaalap már októberben bejelentette, hogy aktivizálja egy az 1997–98-as ázsiai pénzügyi válság kezelésére létrehozott pénzügyi elsősegélykeretét, ehhez azonban külső forrásokat kell mozgósítania. Eddig egyedül csak Szaúd-Arábia jelezte hivatalosan, hogy szükség esetén kész hozzájárulni ennek feltöltéséhez. Ahhoz, hogy ezek a keretek elegendők legyenek egy kiterjedt globális hitelválságban, több százmilliárd dollárra lenne szükség. Ilyen összegek megszerzése csak Kína és India bevonása révén (lenne) lehetséges, ahhoz azonban haladéktalanul meg kell reformálni az IMF-ben a kvóták és a szavazati jogok rendszerét. Nem várható el Kínától, hogy megelégedjen a kvóták (s így a szavazati jogok) 3,72 százalékával, és eközben százmilliárdos nagyságrendben járuljon hozzá az IMF alapjainak a feltöltéséhez.

A valutaalap hirtelen aktivitása mindenképpen helyénvaló: egy globális pénzügyi krízis globális gyógymódot kíván, s azt nem lehet kétoldalú megállapodások rendszerével biztosítani. Egyre erősebb az a vélemény, hogy egyfajta „új Bretton Woods” szükséges, vagyis egy olyan új átfogó nemzetközi valutáris-pénzügyi együttműködési rendszer, amely nem a II. világháború utáni viszonyokat tükrözi, hanem korunk globális világgazdasági erőviszonyait, s így képes kezelni napjaink és a jövő minden globális pénzügyi válságát. Erre a feladatra valóban a Nemzetközi Valutaalap lehet az egyetlen megfelelő sokoldalú nemzetközi intézmény, ha képes tevékenységét a harmadik évezred igényeihez igazítani. Az IMF már deklarálta készségét egy ilyen új szerep vállalására. Ez nem meglepő, hiszen a két-három éve még tevékenységet kereső, eljelentéktelenedett szervezet újra a világgazdaság központi szereplőjévé válhat. Így azután lelkesen nyújt új hiteleket – a megszokottnál sokkal puhább, gyakorlatilag alig azonosítható feltételek mellett is.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár