Irányváltás

Jól jön Barack Obamának a gazdasági válság. Nem azért, mintha döntő tényező lett volna a megválasztásában (bár kétségkívül volt része benne). Hanem azért, mert a nyilvánvaló reformkényszer „ideális” körülményt jelent annak az ígéretnek a valóra váltásában, amelyre üstökösszerű politikai karrierjét építette. Az ígéretnek, hogy a belterjes politikai elittel szemben ő a nép gyermeke, aki képes és kész gyökeres fordulatot hozni.

Obama azért nyerte meg a választást, mert az amerikaiak többsége szerint az ország megérett a gyökeres változásra (az most mellékes, hogy nyolcévnyi Bush-külpolitika után a világ nagy része is így gondolja). És ez sokkal többet jelent, mint a kapitalizmus vadhajtásainak lenyesegetését a pénz- (és egyéb) piacok szigorúbb szabályozásával.

A társadalmi feszültségek ugyanis nagyon mélyek. Ezt jelzi például az a felmérés, amely szerint tavaly már az amerikaiak közel fele érezte úgy, hogy az ország tehetősekre és nincstelenekre osztott – tíz évvel korábban még csak a negyedük vélekedett így. Az 1930-as évek nagy válsága idején meghirdetett New Deal sokak szerint azért nem vezetett egy európai típusú jóléti rendszer kialakulásához, mert a világháborút követő fellendülés rengeteg amerikai számára nyitotta meg a társadalmi felemelkedés útját. Most azonban mások a feltételek. Obama ígéretei és a társadalmi valóság reális alapot teremt egy olyan változáshoz, amely új arcot adhat az amerikai kapitalizmusnak.

A válság persze akadályokat is állít, de ha már Obama megválasztását a történelmi jelzővel illetik, méltányos, hogy ne az első lépések alapján ítéljük meg a teljesítményét. Elfogadható lesz, ha például lefaragni kényszerül 1600 milliárd dolláros egészségbiztosítási reformtervéből. Egy év múlva azonban az legalábbis már eldönthető lesz, hogy valóban új útra állította-e az Egyesült Államokat.