Memóriafrissítés

A nyár folyamán még azt gondolhattuk, hogy hiába az egyértelmű és egyre erősödő véleménynyilvánítás a piaci szereplők részéről, miszerint a költségvetés szerkezete, az államháztartási reform elmaradása tarthatatlan. Úgy tűnt, a költségvetési kiadásokból képtelenség komolyabb lefaragást elérni, bármennyire is megsínyli azt az ország versenyképessége. Mára viszont kiderült, hogy a lehetetlen is lehetséges.

Ennek persze örülnünk kell, a gazdaságpolitikában érzékelhető ritmusváltás csak a javára válhat az országnak. Annak ellenére, hogy az egyszerre vagy gyors egymásutánban zajló kiadáscsökkentési lépések sok áldozatot követelnek, úgy tűnik, ezek talán könnyebben fogadtathatók el, ha a céljuk nem olyasfajta távoli és absztrakt fogalom, mint a versenyképesség, hanem az egyszerű túlélés. Eközben persze mára az is kiderült, hogy a kettő valójában egy és ugyanaz.

Kár lenne persze úgy tennünk, mintha nem zajlana hasonló folyamat a versenyszférában. Az egyre-másra bejelentett létszámleépítéseknek egy jó része már tudott volt hónapokkal, akár egy jó fél évvel ezelőtt is. Mégis, egyszerűbb létszámleépítést kezdeményezni és bejelenteni a recesszió árnyékában, illetve annak ürügyén, mintsem a piacvesztést, a hatékonyság hiányát saját hibás stratégiai döntések számlájára írni.

A valódi kérdés persze, amellyel kapcsolatban mindannyian csak találgatni tudunk, maga a recesszió, méghozzá az, hogy milyen mélyen és mennyi ideig fog húzódni. S hogy milyen eszközeink lesznek, lehetnek egyáltalán a mérséklésére. Hiszen míg más, kiegyensúlyozott költségvetési gazdálkodású országok most bizonyos mértékig megengedhetik magunknak, hogy a felhalmozott tartalékaikat fordítsák gazdaságélénkítésre, addig mi rá kell ébredjünk, jó előre feléltük ezeket a költségvetési forrásokat. Hiába kelt tehát megütközést sokakban, hogy Magyarország a pénzügyi válságra fiskális megszorításokkal válaszol, nekünk nem maradt mozgásterünk az állami beavatkozás növelésére.

Az egyetlen, amit tehetünk, a fennmaradó források jól célzott, átlátható és ellenőrizhető felhasználása, amelynek kapcsán az egyébként is rendelkezésre álló uniós pénzek most többet segíthetnek, mint valaha: egyszerre lehetnek képesek modernizálni, új exportpiacok felé terelni, egyszersmind a túléléshez is hozzásegíteni a hazai vállalati, azon belül is a kkv-szektort.

Nyilvánvaló emellett, hogy ilyen célzott fejlesztési, modernizációs hatás elérésére egy általános adócsökkentés jelen pillanatban sokkal kevésbé alkalmas, hiszen az nem pótolja a kieső keresletet, nem sarkall azonnali hatékonyságnövelésre, nem orientál automatikusan új piacok felé. Az adócsökkentés számos áldásos hatása – ideértve a feketegazdaság visszaszorítását, a gazdasági növekedés tartalékainak a megteremtését – a jelen piaci viszonyok között sajnos lényegesen kisebb hatásfokkal képes érvényesülni, miközben a bevételkiesés sokkal nyilvánvalóbb kockázatoknak teszi ki az államháztartást. Mindezek mellett azt akár már felesleges is megemlíteni, hogy a költségvetési bevételek rövid távú szinten tartására Magyarország mára számos fórumon formális kötelezettséget is vállalt. Így az adócsökkentés lehetősége jelenleg szükségszerűen csak elméleti viták tárgya lehet.

Ezzel együtt sem haszontalan, hogy az adóterhek mérséklése mint koncepcionális alapkérdés napirenden maradt, sőt, csak remélhető, hogy még további hónapokig is témája lehet a nyilvános vitáknak. Talán nehezebb lesz így megfeledkezni róla akkor, amikor a költségvetési kiadások mérséklése, a csökkenő államadósság és kamatterhek olyan pénzügyi mozgásteret eredményeznek, ahol egy valós, a gazdasági szereplők mindegyikének méltányos teherelosztást és egyszersmind csökkentő terheket jelentő, a foglalkoztatás költségeit leszorító és ezáltal a feketegazdaság visszaszorulását indukáló adóreform vagy adórendszer-átalakítás nyélbe üthető. Csak remélhető, hogy ezúttal az emlékezet tartósnak bizonyul, és jövő ilyenkor is ugyanezek lesznek a gazdaságpolitika prioritásai.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója