A depresszió közgazdaságtana mindennél időszerűbb

Bő egy évtizeddel ezelőtt az 1997–98-as délkelet-ázsiai válság hirtelen és nagy erővel robbant be. A kilábalás viszonylag gyorsan ment, miután a Nemzetközi Valutaalap idejekorán felismerte, nem a kormányok gondatlansága áll a problémák mögött. Hasonlóképpen jótékony hatása volt annak, hogy az akkori amerikai pénzügyminiszter, Robert Rubin – mintegy ejtőernyőn ledobva – New York-i bankokat telepített a dél-koreai gazdaságba. Röviddel később kipukkadt a dotkombuborék, ez azonban 2001–2002 között a kibocsátás alig észrevehető csökkenéséhez vezetett, azt alig lehetett „recessziónak” nevezni.

Krugman most visszatért könyvének átdolgozott és bővített kiadásával, ma azonban – sajnos – tökéletes a mű időzítése és aktualitása. Jelenleg ugyanis sokkal helytállóbb, ha a „depresszió közgazdaságtana” és az abban használt fogalomkör szerint gondolkodunk.

Hiányossága mindazonáltal a műnek, hogy nem mondja meg, valójában mit is kellene helyettesítenie a „depresszió közgazdaságtanának”. Ezért engedtessék meg, hogy magam tegyek egy kísérletet a „nem depresszió közgazdaságtanának” meghatározására.

– A rövid távra szóló gazdaságpolitika irányítását a központi bankok kezében kellene hagyni, miközben a törvényhozás és a végrehajtó hatalom csak hosszú távra összpontosítva határoznának meg célokat és ahhoz eszközöket, nem hagyva, hogy azok beavatkozzanak a foglalkoztatás és az árak évről évre megfigyelhető ingadozásába.

– A központi bankok számára a legmagasabb szintű prioritás lenne, hogy az árstabilitást őrizzék, illetve ebben fenntartsák a hitelességüket, és csak ennek teljesülése után törődjenek a lehető legmagasabb szintű foglalkoztatás elérésével. Ez utóbbi funkciót az eszközök árainak befolyásolásán keresztül kellene gyakorolniuk: drágítva őket, ha a munkanélküliség növekedése fenyeget, illetve visszafogva, ha inflációs spirál kialakulásának a veszélye áll fenn.

– A központi bankoknak normál, nyílt piaci műveletekkel kellene befolyásolniuk az eszközök árait, tehát rövid lejáratú állampapírok készpénzzel történő eladásával, megvételével, ezzel orientálva a „biztonságos” kamatszintet és a hoszszú lejáratú eszközök árait.

– A központi banknak ugyan készen kellene állnia, hogy megelőzze a pánikot és a hitelintézetek megrohanását, a pénzügyi szektort ugyanakkor hagyni kellene, hogy egy laza szabályozási környezetben menedzselje önmagát. Eközben a jegybanknak nem a gardírozó szerepében kellene eljárnia, hanem egy a spekulatív túlkapások kezelésére kijelölt vezetőként.

Nagyjából ez lenne az a doktrína, amely – Krugman érvelése szerint – immár elégtelen a mai korban ellátandó feladatokhoz. Ehhez az állításhoz pedig minden alapja megvan. A fent felsorolt elveket – ma legalábbis – többször sértik meg, mint ahányszor betartják.

Ma a rövid távra szóló gazdaságpolitikát egyszerűen nem lehet a központi bankokra hagyni. Ehhez a mérlegük szerinti eszközeik egyszerűen nem elégségesek. Emiatt a központi bankoknak még szükségük van legalább arra a segítségre, amelyet az adóztatásra és a hitelek felvételére jogosult kormányok nyújtani tudnak.

Továbbmenve: egy jegybank számára a legmagasabb szintű prioritás immár nem merülhet ki abban, hogy az árstabilitás őrzőjeként fenntartsa a hitelességét. Ma már az egész pénzügyi rendszer stabilitásának és egészségének megőrzéséért is felelősséggel tartozik. Ha ezeket a funkciókat összességükben is ellátta, akkor fordíthatja a figyelmét arra, hogy a gazdaság a teljes foglalkoztatáshoz közeli állapotban működjön.

Egy elvet eközben is figyelembe kell venni: a jegybanknak úgy kellene a gazdaságot a teljes foglalkoztatáshoz közeli szinten működtetnie, hogy a célját az eszközök árainak drágításával éri el, ha a munkanélküliség növekedése fenyeget. Az eszközárak befolyásolásához azonban a központi bankok ez idő tájt több csatornát és eljárást is igénybe vesznek a hagyományos, nyílt piaci műveleteken kívül: ma már nemcsak a lejáratok, hanem a kockázatok, a fizetésképtelenség és a piaci információk szerinti eltéréseket vagy kilengéseket is kezelniük kell.

Napjainkban már azt sem fogadják el, hogy a központi bank akciói önmagukban elégségesek lennének, mert a fiskális ösztönzést széles körben is szükségesnek tartják. A „nem depreszsziós” közgazdaságtan azzal az érvvel hárítja el a fiskális politikát, hogy a központi bankok eszköztára eléggé hatékony, illetve a döntésük eredményesebb és technikailag szakszerűbb, mint a törvényhozásé. A ma uralkodó körülmények közepette azonban ilyen perspektívát nem engedhetünk meg magunknak.

Végezetül: a központi bankok még mindig készen állnak a hitelintézetek megrohanásának megelőzésére. A pénzpiaci szektor laza szabályozásának azonban mára alig maradtak hívei. Ma egy konszenzusos nézet inkább az lehet, amelyet William McChesney Martin vallott, aki 1951–1970 között a Federal Reserve elnöke volt. Szerinte a jó központi bank azzal előzi meg a spekulatív túlzásokat, hogy még azelőtt elveszi a puncsos tálat, mielőtt a buli igazán elszabadulna.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org