Mire lövünk ma?

Néhány évre kivezetné a kamatadót a magyar közterhek köréből a gyáriparosok szövetsége – ezzel a hírrel vetett újabb hullámokat a hónapok, sőt évek óta folyó, ám egyelőre meddőnek bizonyuló magyarországi adóvita. A fogadtatás egyelőre finoman szólva is vegyesnek tűnik. Bár többek szerint a kamatadó felfüggesztése jótékony hatással lenne a magyarok amúgy silány megtakarítási kedvére, sokan úgy vélik, 60-70 milliárd forintnyi költségvetési bevételről inkább nemesebb és hasznosabb célok érdekében kellene lemondanunk – ha egyáltalán ez a lehetőség szóba kerülhet.

Az élőmunka-, különösen a járulékteher csökkentése ugyanis már akkor is égető feladatnak számított, amikor a kamatadót még be sem vezették. És valóban, a recesszió kellős közepén – netán elején? – minden eszközzel a vállalkozások talpon maradását kellene elősegíteni, minden más csak ezután következik. Főleg, hogy az eddigi tapasztalatok szerint a megtakarításoknak nem a húszszázalékos adó, hanem a fogyasztást előtérbe helyező magyar pénzügyi „kultúra”, pontosabban ennek hiánya szab igen erős gátat.

Ha valóban képesek lennénk erre, természetesen a kamatadó kivezetése is szóba jöhetne. Komoly ellenérv azonban, hogy az ilyen részletkérdéssel való „szöszölés” pontosan azt az üzenetet közvetíti az adózók és a nagyvilág felé, amely már évek óta komoly károkat okoz hazánknak. Mégpedig azt, hogy Magyarország képtelen nekikezdeni egy valóban érzékelhető adócsökkentésnek, vagy legalább a terhek átcsoportosításának, ehelyett apró-cseprő módosításokkal erőlködik azon, hogy a költségvetés káposztája is megmaradjon, meg a kecskék se települjenek át a határ másik oldalára, vagy még távolabbra.

Holott a „folyamatos adóreform” már önmagában is elbizonytalanítja mind a magánszemélyeket, mind a vállalkozásokat. Főleg, ha eközben valójában nem történik semmi.