A davosi fórum vendégeinek depressziója

Az egyik előadó szerint a „hopp és kopp” ciklus helyett most egy „hopp és Armageddon” fordulat következett be. Abban is egyetértés volt, hogy a Nemzetközi Valutaalapnak a tanácskozás idején a 2009-es esztendőre közzétett előrejelzése túl optimista volt, amikor globális stagnálást jósolt, ez önmagában is a háború utáni legrosszabb növekedési adat lenne. Az egyetlen biztató hozzászólás az volt, amely szerint a Davosban hangoztatott prognózisok eddig rendre hibásak voltak, ezért talán a mostani negatív várakozások is túlzók lesznek.

Hasonlóképpen meglepő volt a piacokkal szembeni hitehagyottság. Egy alkalommal arról kérdezték a résztvevőket, hogy mit jelölnének meg egyetlen, fő tévedésnek, ami a mostani válsághoz vezetett. Az okként a válaszok döntő részében az szerepelt, hogy vakon hittek a piacok önkorrekciójában. Ezenkívül hibáztatták még a „hatékony piacról” vallott felfogást, amely szerint az árak teljesen és hatékonyan tükrözik az összes rendelkezésre álló információt. Bírálat érte még az inflációs célkövetés jegybanki elvét, amely valójában elterelte a figyelmet a pénzügyi rendszer stabilitásának követelményéről. Valójában soha nem is nyugodtak biztos elméleti alapokon a központi bankok vezetőinek azok a tételei, amelyek szerint az infláció megfékezése szükséges és közel elégséges feltétele a prosperitásnak, a mostani válság pedig csak táplálta az ezzel szembeni kételyeket.

A féktelenül szabados, amerikai típusú kapitalizmust sem Bush, sem Obama táborából nem vette védelmébe senki, a jelen lévő európai vezetők viszont tovább érveltek a szociális piacgazdaság mellett, mert az ebben lévő automatikus stabilizátorok a visszaesés hatásának tompítását is ígérték. Az amerikai pénzügyi vezetők többsége röstellte, hogy az idén megjelenjen Davosban, emiatt a jelenlévők könnyebben engedhettek szabad utat az indulataiknak. A pénzügyi világ lelkifurdalásának hiányát látva különösen dühödt kijelentésekre ragadtatták magukat egyes szakszervezeti vezetők; egyikük nagy tapsot kapott, amikor azt javasolta, hogy vissza kell fizettetni az érdemtelenül felvett hatalmas összegű prémiumokat.

A tanácskozáson éles bírálattal illették azokat az amerikai pénzügyi vezetőket, akik megpróbálták önmagukat is áldozatként feltüntetni. Ők valójában az elkövetők, akik továbbra is fegyvert szegeznek a kormányokra, és gazdasági összeomlás rémképével zsarolják ki a nagy összegű mentőakciókat. Így a pénz továbbra is azokhoz áramlik, akik a problémát okozták. Ami ennél is rosszabb, az új források nem a hitelezést erősítették, hanem nagyrészt bónuszok és osztalékok formájában hagyták el a rendszert. Az üzleti élettől megtagadott hitelek híre külön is nyomasztóan hatott a légkörre Davosban.

A globalizációról korábban azt tartották, hogy segíti majd a kockázatok eloszlását világszerte. Ehelyett azonban az történt, hogy Amerika hibái és bukásai fertőzés módjára terjedtek világszerte. Davosban ennek ellenére is úgy vélték, hogy a visszavonulás a globalizációtól valójában a szegény államok számára lenne igazi csapás. Az esélyek mindig is egyenlőtlenek voltak. Hogyan tudhatna egy fejlődő állam versenyezni az amerikai szubvenciókkal és garanciákkal, és miként tudja elfogadtatni egy ottani kormány, hogy a gazdaságot meg kell nyitni a fejlett világ támogatott bankjai előtt? Emiatt a pénzpiaci liberalizáció gondolata – legalábbis egy időre – halottnak látszik.

Élezi a helyzetet az is, hogy a szegény államok nem tudnak olyan mértékű betéti garanciákat nyújtani a befektetőknek, mint az USA. Ez részben magyarázza, hogy furcsa módon továbbra is dőlnek a pénzek az amerikai piacokra, ahonnan pedig a mostani válság kiindult. A fejlődő államok emellett a fiskális ösztönző programokban sem tudják állni a versenyt. Eközben az IMF változatlanul a kiadások csökkentését és a kamatok megemelését követeli a hozzá forduló kormányoktól, ettől a helyzetük még súlyosabbra fordul. Tovább súlyosbítja a kilátásokat, hogy az ipari államok bankjai kivonulnak a fejlődő világból, feladva az ottani hitelezést. Mindezt csak tetézte a davosi rendezvény idején elfogadott utolsó amerikai élénkítő csomag, amely előirányozta a helyben gyártott acél felhasználását a támogatott projektekben, ez a G20 csoport protekcionizmus elleni ajánlásaival is ellentétes.

Ezzel egyidejűleg olyan félelmek is terjedni kezdtek világszerte, hogy az USA egyszerűen elinflálja a saját, nagy összegű tartozásait, akár kifejezett szándék nélkül is. Az amerikai Fed hírnevét alaposan kikezdték az utóbbi években elkövetett súlyos monetáris politikai hibák, ezért Davosban kevesen bíztak abban, hogy az intézmény menedzselni tudja majd a felhalmozott masszív likviditás- és adósságtömeget.

George W. Bush elnökségének sötét napjai után az új elnök, Barack Obama késznek látszott, hogy megadja a szükséges lendületet a gazdaságnak. Davosban a hangulat azonban azt sejtette, hogy a bizalom rövid életű lesz. A globalizációba Amerika vezette a világot. Amint pedig az amerikai stílusú kapitalizmus – az ottani pénzügyi piacokkal együtt – rossz hírbe keveredett, magától adódik a kérdés, hogy vajon – a múlt századi nagy válság idején tapasztalthoz hasonlóan – most ismét Amerika vezeti-e a világot az új, protekcionista érába?

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2009

@ www.project-syndicate.org