A Klaus-jelenség

Jó néhányan tiltakozásul kivonultak az Európai Parlament (EP) ülésterméből, midőn a cseh államfő viszonylag hosszú előadásában kifejtette az Európai Unióról alkotott vízióját. Ami legalábbis szokatlan, hiszen a soros elnökséget ellátó ország legfőbb méltóságát „hivatalból” is illik végighallgatni. Igaz, arra sem volt még példa, hogy ezen elnökségi legfőbb méltóság éppen azt bizonygassa részletekbe menően, hogy az EU-integráció az elfeledni remélt (diktatórikus) időkre emlékeztet, az őt meghallgató EP létjogosultsága pedig megkérdőjelezhető.

Klaus persze mondott már máskor is hasonlót. A hely – és az ő pillanatnyi helyzetének – különlegessége azonban számos tényezőt kihangsúlyozott. Mindenekelőtt azt, hogy láthatóan mennyire nem ismeri azt, amiről beszél, amiért sok esetben önmagával is ellentmondásba került. Tipikus példája volt ennek, midőn egyfelől arról beszélt, hogy az európai prosperitás egyedüli záloga szerinte a minél teljesebb piaci liberalizáció, néhány perccel később viszont már az EU-szabályokat ostorozta, a közösségi kompetenciák nagy részének „újranacionalizálását” szorgalmazva. Pedig hát 27 ország egységes piaca – ahol nincs vagy csak ideiglenes kivételek mentén létezik korlátozás az áruk, javak, emberek egymás közötti mozgásában – működésképtelen volna 27-féle nemzeti szabályozással.

Klaus szerint amúgy a jelenlegi pénzügyi-gazdasági válság megoldásához sem „EU-beavatkozásra” van szükség, hanem a piaci mechanizmusok felszabadítására (miként szavai szerint a válság sem a szabadpiac létéből, hanem a piac „politikai manipulálásából” fakadt). Pedig nem nehéz látni, hogy ha nincs „EU-megoldás”, akkor értelemszerűen eltérő „nemzeti megoldások” jönnek. Ezek viszont éppen a „minél teljesebb piaci liberalizmus” érvényesülését akadályozzák.

Kijutott a bírálatból az uniós intézményrendszernek is, szemére vetve, hogy a jelenlegi döntéshozási rendszer „eltér a klasszikus értelemben vett és történelmi távlatokban igazolt parlamenti demokráciától”. Az Európai Parlament például szavai szerint nem tekinthető „autentikusnak”, mivel nincs benne „ellenzék”, márpedig Klaus úgy véli, a történelmi tapasztalat arra int, hogy „ahol nincs ellenzék, ott szabadság sincs”.

Csak hát mindebben újabb önellentmondás rejtőzik: hiszen miként létezzen „ellenzék”, amikor „kormány” sincs, méghozzá éppen Klaus elvárásaival is összhangban, hiszen egy „európai kormány” léte az „európai központosítást” testesítené meg. Ha viszont az EP szerepe nem egyetlen kormány támogatására vagy támadására irányul, akkor szükségszerű, hogy tényleges funkciója is valami más legyen: az egyes európai jogalkotási aktusokban a közvetlen állampolgári érdekek és törekvések megjelenítése.

Klaus – tájékozatlanságból fakadó vagy szándékolt – leegyszerűsítése és a belőle levont, sokszor hasonlóan leegyszerűsített következtetése azért kínos, mert egy saját hazájában népszerű közjogi méltóság szájából hangzik el, miként a beszéd után az EP-ben jelen lévő euroszkeptikus brit képviselők azonnal rá is mutattak: „Egy demokratikusan választott bölcs államférfi szavaiként.” Az meg különösen profán volt, hogy mindezt EU-elnökségi vezetőként tette (bár a teljes képhez hozzátartozik, hogy formálisan csak a cseh kormány felel az elnökségért). Ez utóbbi hatása máris kedvezőtlen tehertételként ütött vissza az amúgy is sok nehézséggel küszködő soros elnökségre, vagyis a cseh kormányra. Csak remélni lehet, hogy hasonló – elnökségi imázst és hatékonyságot romboló – jelenség, amikor egyazon országból végletesen eltérő üzeneteket közvetítenek akár csak a politikai megosztottság miatt, a jövőben (például a majdani magyar esetben) nem ismétlődik meg.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője