A műgyűjtés nem tőzsdézés

Az amerikai és nyugat-európai pénzügyi guruk, közel-keleti olajmágnások, orosz oligarchák és kínai újgazdagok mindent elkapkodtak, amit New York, London, Párizs vagy éppen Dubai és Sanghaj aukcióstermeiben, Bázel, Miami és Moszkva vásárcsarnokaiban eléjük raktak. Immár Budapesten sem volt szalonképes az, aki nem látogatta a piacvezető cégek aukcióit, nem volt jóban egy-két galériatulajdonossal, nem mutatkozott műgyűjtői körökben. „Biztos” tippekkel, „bennfentes” értesülésekkel, az elemzők által szállított grafikonokkal felvértezve nagyon sokan érezték úgy, kiismerik magukat ezen az exkluzív piacon, és legalább olyan jól fialtathatják a pénzüket egy-egy nagy jövő előtt álló művész képeinek megvásárlásával, mint ha a börzére vinnék az adott összeget.

A számítások általában be is váltak – egészen tavaly őszig, amikor a pénzügyi válság nyomán a nemzetközi műkincspiacon is eluralkodott a bizonytalanság. Az elmúlt néhány hónapban jelentős korrekciót tapasztalhattunk az aukciós piacon, elsősorban a közelmúltbeli árrobbanás középpontjában álló 1945 utáni művészet területén. A nyugati sztároknál is szédítőbb iramban drágult ázsiai kortársak némelyikét most feleannyiért sem lehet eladni, mint egy évvel ezelőtt. A magyar piacnak ebben a helyzetben kifejezetten jól jött, hogy az aukciókon viszonylag kis szerepet játszottak a kortárs művek, és így nem alakultak ki olyan irreális árak, amelyeket a válság egyszerre kidurrantott volna.

Mi a tanulság? Óvakodjunk attól, hogy dollár- vagy akár forintmilliókat fizessünk ki egy-egy festett vászondarabért? Vagy éppen ellenkezőleg: a talajukat vesztett értékpapírok helyett a művészet „örök” értékeibe menekítsük a pénzünket? Hiszen a színvonalas klasszikus művek továbbra is őrzik és várhatóan őrizni is fogják az értéküket, Budapesten éppúgy, mint New Yorkban.

A válasz alighanem azokban a figyelmeztetésekben rejlik, amelyeket már a válság előtt is lépten-nyomon hangoztattak a műkincspiacot mélyebben ismerők. A műgyűjtés (különösen a kortárs alkotások esetében) nem csupán befektetés, hanem kulturális szükséglet, önmegvalósítás, szenvedély is. Ilyen egyszerű a „nagy titok”, amellyel elvben valószínűleg mindenki tisztában volt, a gyakorlatban mégis sokan átengedték magukat a látványos áremelkedések, a gyorsan megkereshető pénz, a műtárgyakkal való tőzsdézés csábításának. Márpedig ezen a területen éppen akkor lehet komoly vagyont felhalmozni, ha az ember nem a vagyon felhalmozásával foglalkozik, hanem határozott értékítélet, ízlés alapján vásárol – kitartóan, éveken, évtizedeken keresztül. Ha az aktuális divatoktól, piaci trendektől és áraktól függetlenül lecsap a számára fontos művekre, és legfeljebb azoktól a daraboktól válik meg, amelyekről utóbb kiderül, nem illeszkednek kellőképpen a kollekcióba.

Bízzunk benne, a válság segít a kijózanodásban, annak megértésében, hogy a műgyűjtés nem egyenlő a tőzsdézéssel. Talán eltűnnek a piacról azok a kereskedők, akik minden hozzáadott érték (kutatómunka, kiállításszervezés stb.) nélkül egyszerűen csak „kaszálni” akarnak a képek adásvételével, valamint azok a spekulatív befektetők, akiknek kulcsszerepük volt az árak rövid távú felhajtásában. Így megerősödhetnek a hosszabb távon gondolkodó, hozzáértő, elkötelezett szereplők, reálisabb árviszonyok alakulhatnak ki, és ezzel a műkereskedelem egésze is stabilabbá válhat. Az sem mellékes, hogy a spekulatív tőke háttérbe szorulásával ismét labdába rúghatnak azok a vékonyabb pénztárcájú gyűjtők, akik az utóbbi pár évben hiába áhítoztak egy-egy kedvencük műveire.

A szerző a Világgazdaság munkatársa