A válság pozitív hatása

Az elmúlt tíz év gazdasági fellendülésének szelében sok hajó bontott vitorlát, ki kisebbet, ki nagyobbat, a legkülönbözőbb kategóriákban. Voltak hajók, amelyek a nyílt tengerre merészkedtek, és igazán nagy halakra vadásztak. Voltak, akik fordulékonyabb, kisebb méretű hajókon lavíroztak a szélcsatornákban, és kisebb kockázatot vállalva a part közeli vizeken vetettek hálót. Voltak olyanok is, akik mások figyelmetlenségét vagy hozzá nem értését kihasználva – a versenyszabályokat kijátszva – motort kapcsoltak, és sikerrel jutottak ki a tenger közepére. A flottákat finanszírozó gazdasági érdekkörök mind nagyobb és szélesebb halrajokról szóló jelentéseket kommunikálva újabb és újabb, egyre grandiózusabb beruházásokra ösztönözték a hajótulajdonosokat. Tehették, hiszen a flották méretével nőtt a halászott áru menynyisége is. A tenger gyümölcsöskosara kimeríthetetlennek tűnt, miközben a szél ereje sem látszott csendesedni.

A rendelkezésre álló, képzett legénység száma közben – a növekedéssel párhuzamosan – folyamatosan csökkent. Erre azonban ekkor még kevesen fordítottak figyelmet, hiszen a halrajokat vonzó melegáramlatok mosták a könynyebben hajózható partokat is. A legénység képzésére és a minőség folyamatos fenntartására már nem jutott idő és energia.

Ma elülni látszik az a szél, amely még a dokkoló hajók közelében lévő faunát is megmozgatta. A szélcsendben először megszűnnek a vizeket oxigénnel dúsító hullámok, majd lassan kihűl a felszínen húzódó, gazdag halrajokat vonzó melegáramlat is. A legénységgel túlterhelt vitorlások fehér lótuszvirágként pihennek egymás mellett az állóvízben. A hálókivetés már hiábavaló. Az értékes áruért mélyebb vizeken kell halászni. A feladat hirtelen megváltozott. Azon túlmenően, hogy a felszín alá merüléshez teljesen más eszközökre – sok esetben más méretű és eltérő funkciójú hajókra – van szükség, a legénységnek tudásban és felkészültségben is más kihívásokkal kell szembenézni. A tenger közepén rekedt legénység azt is tudja, hogy nem elég a hajóraktárakat teletömni, de ahhoz, hogy a romlandó áru értéke megmaradjon, azzal a partra is ki kell jutni.

A mancsaftok árgus szemekkel várják a kapitány döntését. Az idő múlik. A feszültség a bizonytalanság érzésével együtt nő, csökken a motiváltság és megcsappan a lojalitás. Ahhoz, hogy a kulcsemberek ne hagyják el a hajót, ne lépjenek át egy másikra, a kapitánynak nemcsak jó, de a többség számára szimpatikus döntéseket is kell hoznia. Bárhogy is határoz, cselekedni kell.

A rutinos és tapasztalt kapitány tudja, hogy a verseny szélcsendben dől el. Az menekülhet meg és nyerhet végül, aki először fogja ki a szelet. Az elkényeztetett és képzetlen legénység állóvízben nyilvánvaló túlsúlyt jelent, ez nem növeli az amúgy is túlméretezett hajók esélyeit. A feladat tehát kitalálni és átgondolni a megfelelő stratégiát. Lesz, aki csak súlyokat dobál ki, hogy elkerülje a végső katasztrófát, és a maradék munícióval túléljen, míg ismét élénkül a szél. Lesz, aki arra is gondol, ha eljön az idő, ki fogja partra juttatni a hajót. Lesz, aki inkább feláldozza a nagy súlyú, csillogó hajódíszeit a hiányzó kompetenciák megszerzésére. És lesz olyan is, aki csak vár és nem csinál semmit.

Az állóvíz pozitív hozadéka az önvizsgálat és a felkészülés lehetősége. Amíg szél volt, nem akart senki megállni rövid időre sem, hogy átgondolja a stratégiáját, mert félt, hogy lemarad. Amikor ismét lehet haladni, az optimális méret és súly, a jó minőségű és kellően feszes vitorla, illetve a képzett és motivált legénység számít.

Aki arra használja a szélcsendet, hogy átvizsgálja hajóját, megerősítse a gyenge pontokat, valamint felkészítse, illetve motiválja a legénységet, az nemcsak túlélhet, de nyerhet is.

A szerző a Human Value International regionális ügyvezető igazgatója