Cégek a műtőasztalon

„Nem tudok már kit elküldeni, nem marad emberem, ki fog dolgozni?!” „Nem érdekel, úgy csinálod, ahogy akarod, de meg kell takarítani még legalább havi tízmilliót, különben bezárhatjuk az egész céget!” Ez a párbeszéd a napokban zajlott le az egyik vállalat tulajdonosa és ügyvezetője között. Következményképp a már elküldött 117 munkavállaló után újabb harminc kapott felmondólevelet. Ha az országos statisztikát nézzük, közel 478 ezer regisztrált álláskereső szerepelt tavaly decemberben a munkaügyi központok adatbázisában; s biztos, hogy ha pár nap múlva megjelennek a friss adatok, tragikusabb képet kapunk, ez a szám átlépi a félmilliós határt.

Kényszerű elbocsátás – ez a legismertebb, leggyorsabb válságkezelési eszköz. A többi módszeren, például a munkaidő csökkentésén, a munkarend átszervezésén, kényszerszabadság elrendelésén már gondolkodni kell, s pánikban az ember nem gondolkodik. Főleg, mert a tulajdonosok, az anyacég nem „majd” megoldásokat akar, hanem azonnali, látványos eredményt, spórolást. Valójában érthető, hisz már nemcsak a profit van veszélyben, hanem az egész vállalat. Az utóbbi időben nem egy cég járt úgy, hogy „túlnyírta” a szervezetet, s a végkielégítéssel elbocsátottakat néhány hét múlva visszahívta dolgozni, mert egy hirtelen érkezett megrendelést a meglévő csapat nem tudott legyártani.

Biztosan ismerik a viccet: Egy férfinek amputálni kell az egyik lábát. Műtét után bemegy hozzá az orvos, és azt mondja: „Van egy jó és egy rossz hírem. Melyiket mondjam először?”

„A rosszat.” „Tévedésből a jó lábát vágtuk le.” „S mi a jó hír?” „Gyógyul a rossz.” Jó hír lenne, ha kevesebb vállalat „amputálna” feleslegesen. Bár a krízis első körben biztosan nem a tervezésről, a jövőképről, hanem a túlélésről, az ad hoc döntésekről szól. Mégis, második körben, netalántán a munkatársakkal együtt, menteni lehet a műtőasztalra kényszerült vállalatot.