Ez már valóban a nyugdíjreform?

„Lassan lépked a fűben

A vak zenészek kara.

Mondjátok emberek,

Ez már Európa?”

(Hobo Blues Band, 1984)

A korhatáremelésről, a 13. havi nyugdíjról és az indexálásról szóló miniszterelnöki bejelentések mind olyanok, amelyekkel kapcsolatban évek óta mondták szakértők, hogy valamit tenni kell majd a fenntarthatóságért, de a politika eddig, a „békeidőkben” nem merte felvállalni. Mindegyik alaposan indokolható, és segíteni fogja a rendszer működtethetőségét. Vannak az intézkedések konkrét részleteivel, bevezetési módjukkal kisebb-nagyobb szépészeti problémák, de mindent nyilván nem lehet. Nem ezekről kívánok azonban beszélni – mivel ezekről már sok szó esett az elmúlt napokban.

Nem kívánom ezúttal azt sem részletesen leírni, hogy a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal mikkel foglalkozik, amikor a „paradigmatikus reformokról” töpreng, és végez hatásvizsgálatokat, hogy milyen opciókat elemzünk, és milyen értékválasztások rejlenek ezek mögött. Ezekről szintén számos beszélgetés jelent már meg az elmúlt hónapokban itt-ott, az igazán érdeklődőknek pedig bátran ajánlom a kerekasztal elkészült jelentéseit (www.ma-gyarorszagholnap.hu).

A címben feltett kérdést azonban érdemes megpróbálni megválaszolni. A bejelentések kormányzati kommunikációja szerint a nyugdíjrendszer hiánya – legalábbis 2050-ig előre tekintve – gyakorlatilag megszűnik, éves kiadásai addigra GDP-arányosan 3,5 százalékponttal csökkennek, és ezzel nagyjából a bevételeivel egyeznek majd meg. Megoldottunk tehát egy problémát, jöhet a következő.

A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal, amikor tavaly ősszel elkészítette a „változatlan nyugdíjrendszerre” vonatkozó előrebecslését a század közepéig, a mai paraméterkészletet és a külső környezetet is változatlannak tételezte fel. Ez egyebek mellett azt is jelenti, hogy a demográfiai előrejelzések alapján számítható, csökkenő létszámú jövőbeli aktív generációk „nagy örömmel” fizetik a bruttó bérük 33,5 százalékát kitevő nyugdíjjárulékot, amíg a világ világ. Más feltételezések mellett erre is épül az a bizonyos járulékbevételi prognózis, amelylyel egyenrangú lesz a kiadás. A jövőbeli foglalkoztatási trendeket, járulékfizetési képességet és hajlandóságot tekintve is a mai változatlan állapotból indulnak tehát ezek a számítások, pedig valószínűsíthető, hogy pont így nem marad: vagy javul végre, vagy még rosszabb lesz, továbbhaladva a negatív spirálon.

Nyilvánvaló, hogy a frissen bejelentettekhez hasonló beavatkozásokkal – amelyek egyébként, még egyszer jelzem, szükségesek voltak – önmagában nem lehet még csak a pénzügyi egyensúlyt sem kezelni, nemhogy a többi problémát (áttekinthetőség, igazságosság stb.). Még ha pénzügyi egyensúlyt is „modellezünk bele” a számításokba, két választásunk van: a teljes rendszer méretét vehetjük viszonylag nagyra vagy kisebbre. Ha a kötelezésre alapuló rendszerekből (első és második pillér) magasabb nyugdíjszintet akarunk biztosítani, annak az ára a magasan tartott járulékszint (mégoly kedvező egyéb parametrikus beavatkozások mellett is), és ekkor nehéz elérni, hogy a befizetők úgy gondolják, nekik ez meg is éri. A nagy elvonást ugyanis napi szinten megélik, azt viszont nem feltétlenül hiszik el, hogy ebben megéri nekik részt venni, mert megtérülés is lesz, mire az ő jussuk ideje jönne el.

A helyzet azonban az, hogy miközben mindenki alacsonyabb tb-járulékszinteket követel, kisebb elvonásokkal kisebb jövőbeli nyugdíjszint is jár (a kötelező rendszerekből), másképp ugyanis nem megy. Én személy szerint egyébként azt gondolom, hogy ez a jövő – nemcsak jókedvből, kényszerből is. Az a játék sokáig nem megy, hogy sok az elvonás, de folyamatosan szigorodnak a nyugdíjfeltételek; másik variánsként, sok elvonásból mégannyi erőlködés mellett sem tudunk majd komfortosan sok nyugdíjkifizetést teljesíteni; tehát haladni fogunk a kevesebb kötelező elvonás, kevesebb kötelező forrásból származó nyugdíj irányába.

De akár így, akár úgy, mindezt egyszer nem ártana végiggondolni és helyretenni. Van is rá lehetőség: a bűvös 2013-as év. Ekkorra több érdekes változás van beprogramozva a nyugdíjak számítási mechanizmusába, amelyek még 1997-ben kerültek be a jogszabályokba. Ezek közül több nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető, vagy nincs összhangban. Többek között sor kerülne a nyugdíjak adózására is, amely, függően attól, hogy miként is történik (bruttósítás, adójóváírás, kedvezmények?), akár jelentősen is átrendezheti a nyugdíjak belső megoszlását (kik járnak jól vagy rosszul vele adott esetben).

Mindezzel tehát amúgy is alaposan foglalkozni kell még, s így mindez kitűnő alkalmat jelent ahhoz is, hogy elgondolkozzunk a megálmodott jövőbeli nyugdíjszinteken. Érdemes lenne a közép- és hosszú távon reálisan megcélozható relatív nyugdíjszintet meghatározni, amely tekintettel van a megfelelőségre és a fenntarthatóságra is. Ezzel párhuzamosan persze végig kell gondolni azt is, hogy mit is akarunk kezdeni az önkéntes megtakarítási lehetőségekkel: kell-e, lehet-e ezeket támogatni, hogy lehet elérni, hogy oda célozzanak, ahova valóban kell, és ne az amúgy is magasabb nyugdíjat kapók további előtakarékosságát ösztönözzék. Nem utolsósorban: mindezt együtt kell figyelembe venni: ha magasak maradnak az elvonások, nemcsak az oly sokszor kárhoztatott pénzügyi kultúra lesz a ludas, hanem a „nincs” is: nem hagynak a zsebünkben eleget ahhoz, hogy egy igazán jóízűt öngondoskodjunk. Ha azonban megyünk a kevés elvonás, kevés állami nyugdíj irányába, azzal nemcsak erős az üzenet, de a lehetőség is inkább adott. Ez pedig csak így együtt kerek.

Amennyiben Magyarországot nem mossa el teljesen és menthetetlenül a válság (mindenki szorítson erősen, sok egyéb már nemigen maradt nekünk, olybá tűnik), egy dolgot talán végre megértet mindenkivel: ekkora állammal nem fog menni. Akkor pedig lehet arra is esély, hogy nem lesz egy kis gömböc méretű nyugdíjrendszerünk sem a végén, amely mindenkit bekapna, aki csak a nyomába ered, majd a végén robbanna egy hatalmasat.