Gondolatok a csődtörvény küszöbönálló módosításáról

Annak ellenére is váratlan ez a fordulat, hogy a gazdasági élet szereplői, a szakmai szervezetek, bíróságok legalább hat éve követelik a jelenlegi, teljesen használhatatlan és elavult csődtörvény érdemi módosítását, még inkább egy koncepciójában is új csődtörvény megalkotását. Az elmúlt években hatályossá vált módosítások a legsúlyosabb problémák kezelésére sem voltak alkalmasak, esetenként pedig inkább károsnak bizonyultak, mint hasznosnak.

Ez idő alatt rengeteg befektetett munkával számtalan előremutató, kidolgozott javaslat született a törvény módosítására, illetve új törvény megalkotására a szakma részéről, eddig azonban a mindenkori törvényhozás egyetlen esetben sem támogatta ezen kezdeményezések érvényre juttatását.

A csődtörvénnyel kapcsolatos problémák súlyát az alábbi adatok jól érzékeltetik: a törvény 1991-es hatálybalépése óta nem volt olyan év, hogy a jogerősen elrendelt felszámolási eljárásokban a hitelezői igények megtérülésének az aránya meghaladta volna az 1 százalékot. Kijelenthetjük tehát, hogy a törvény sohasem töltötte be az alapvető, törvényben is meghatározott legfőbb célját: a hitelezői érdekek védelmét.

Azt is érdemes rögzíteni, hogy az utóbbi években a felszámolási eljárások során ki nem egyenlített hitelezői igények nagysága bőven meghaladta az 1000 milliárd forintot. Ne legyenek illúzióink, ezen összeg java része pusztán az államot is magában foglaló hitelezői kör elől tűnt el, növelve ezzel az adófizetők amúgy is magas terheit. A felszámolási káosz kockázati felára beépül a helyi szolgáltatások és termékek árába. A csődveszélynek fokozottan kitett ágazatok beszállítói a magasabb hitelezési kockázat költségét a jól működő cégekkel és a fogyasztókkal is megfizettetik. Az elégtelen jogszabályok tehát közvetve és közvetlenül is komoly károkat okoznak a piaci szereplőknek, beleértve a fogyasztókat is.

Nehéz megalapozott véleményt formálni a pontos szabályozási tervek ismerete nélkül, mivel a szakmát ismét kihagyták az előkészítési folyamatból. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a cikk által közvetített tervekben legalább elméleti szinten megjelennek az utóbbi években követelt, a legégetőbb problémákat orvosolni szándékozó javaslatok.

1. Valódi reorganizáció lehetőségének a megteremtése a fizetési nehézségekkel küzdő, de nem életképtelen cégek vonatkozásában. Véleményünk szerint téves az a következtetés, miszerint a csődeljárá-sok alacsony számának és eredménytelenségének oka a csődegyezség hitelezői jóváhagyásának a rendszere. A valódi okokat az adós oldalán kell keresni. Az adós cég megkésve, csak akkor kezdeményezi a csődeljárást maga ellen, ha ilyen-olyan okból a vagyonának nagy része már „eltűnt”, és semmi esélye az életben maradásra, adósságainak rendezésére. Ilyen körülmények között természetes, hogy a hitelezők bizalma teljesen megszűnt a csődeljárást kezdeményezőkkel szemben, hiszen az elmúlt évtizedek tapasztalata, hogy az adós vagyona – és egyidejűleg a hitelezői igények kiegyenlítésének esélye – a csődvédelem alatt tovább csökken. Szerintünk el kellene gondolkozni a kötelező öncsőd intézményének ismételt bevezetésén. A kezdeményezés indokolatlan elmaradását a polgári jog, kirívó esetekben pedig a büntetőjog eszközeivel lenne szükséges szankcionálni.

A hitelezői hozzájárulás bíróság általi pótlásának a tervezete meglátásunk szerint teljesen érthetetlen és értelmetlen. Azt tényként megállapíthatjuk, hogy a hitelezők nem ellenségei a saját pénzüknek, amennyiben tehát az adós meg tudja győzni őket a csődeljárás értelméről, úgy hozzájárulásukat fogják adni mind a csődeljárás megindításához, mind a csődegyezséghez. Úgy véljük, az amúgy is jelentősen leterhelt bíróságoknál a szükséges idő, valamint a kellő szakértelem sem áll rendelkezésre a fenti kérdés eldöntéséhez.

2. Üdvözöljük azon elképzeléseket, amelyek az adós cégek menedzsmentjével és tulajdonosaival szemben támasztott követelmények, valamint a szankciók szigorítására vonatkoznak, hiszen ma a legsúlyosabb problémát a cégvagyonok felszámolás előtti eltűnése, valamint a hatályos jogszabályok keretei között a vagyon visszaszerzésére tett polgárjogi és büntetőjogi lépések teljes kudarca okozza. A kiszivárogtatott információkkal kapcsolatban azonban felemás érzéseink vannak. A többéves tapasztalat alapján elmondhatjuk, hogy a tervezett intézkedések ma már nem elegendők, és gyanítjuk, könnyedén kijátszhatók lesznek. Jogosan adódik a kérdés: mi a helyzet, ha strómanok a cégvezetők és a tulajdonosok? Továbbá: várhatóan az off-shore tulajdonban lévő cégekkel kapcsolatos problémákat sem fogják tudni kezelni a tervezett jogszabályok. A preventív hatás ilyen körülmények között csupán a vagyonnal valójában nem rendelkező cégek esetében jelentkezik majd. A polgári jogi és büntetőjogi felelősség kérdésében teljes reformra lenne szükség, amelynek az eljárásokra és a gyakorlatra egyaránt ki kell terjednie.

3. Egyetértünk abban is, hogy a felszámolók kijelölése terén tapasztalható anomáliákat meg kell szüntetni. Megfontolandó, hogy a felszámoló kiválasztásában a hitelezők milyen módon juthatnának nagyobb szerephez. Az információk hozzáférhetőségének mindennemű bővítése előremutató intézkedés, főleg egy olyan országban, ahol hajléktalanszállók címére bejegyeztethető a kétszázötvenedik cég is, a székhelybérbeadással foglalkozó társaságok pedig közszolgálati csatornákon hirdethetik szolgáltatásaikat.

Összességében elmondhatjuk, hogy a problémafelvetések a médiában eddig megjelent információk alapján helyesek, a gondokra adott válaszokkal kapcsolatban azonban vannak kételyeink.

A szerző az Euler Hermes Magyar Követeléskezelő Kft.ügyvezető igazgatója