Kevesebb szén-dioxid-kibocsátás, gyorsabb növekedés

A kiotói jegyzőkönyv helyébe szánt egyezmény tárgyalására ez év második felében összeülő koppenhágai éghajlatvédelmi konferencián a kormányoknak erős ösztönzőket kell kidolgozniuk az üvegházhatású gázok kibocsátásának viszszaszorítására. Ez lökést adhatna a magánberuházásoknak, és segíthetné a gazdaság újjáéledését.

A globális felmelegedésre adandó hatásos válasz a fő vonalaiban már évek óta ismert. A szén-dioxid-terhelés korlátozása és a kibocsátási kvóták adásvétele révén az erőforrásokat a leghatékonyabb intézkedések irányába lehetne átcsoportosítani. Ha ezenfelül széles körben alkalmaznánk hatékonysági szabványokat a különféle készülékekre, járművekre és épületekre, akkor a cégek és a magánszemélyek számára egyaránt lehetővé tennénk, hogy kevesebb energiát használjanak fel.

Létezik azonban még néhány speciális gazdaságpolitikai intézkedés, amellyel jobban ki lehetne használni a cégek agilitását és innovációs erejét az üvegházgázok kibocsátásának visszafogására:

– egyes országcsoportok önállóan állapodhatnának meg arról, hogy bizonyos iparágakban csökkentik a légköri terhelést;

– ösztönzőket lehetne kidolgozni a cégek számára, hogy nyerjék ki a szén-dioxidot, és tárolják azt biztonságosan a föld alatt, ami egy ígéretes technológia;

– alapokat lehetne létesíteni új technológiák kifejlesztésére és bemutatására, mint amilyen a szén-dioxid-kibocsátás jelentős mértékű kiváltására alkalmas bioüzemanyagok előállítása.

Eddig azonban a tárgyaló küldöttek olyan globális megállapodásra törekedtek, amely a fejlődő és a fejlett ipari államok számára egyaránt megfelelő lenne. Bár a végső cél valóban ez lenne, ennek formába öntése ördögien bonyolultnak bizonyult.

Lehetséges ugródeszkaként szolgálhatna egy olyan egyezmény, amelyben a fontosabb országok kisebb csoportjai meghatározott, jelentős gázkibocsátással működtetett szektorok légköri terhelését korlátoznák. Ilyen egyezmények fontos építőkövei lehetnének a majdani, átfogó megállapodásoknak. A célba veendő kulcságazatok közé fel lehetne venni az áramtermelést, amely a globális szén-dioxid-emisszió 35 százalékáért felelős, de ide lehetne sorolni a vegyipart, továbbá a cement- és az acélgyártást.

A kompromisszumot jelentősen megkönnyítené, ha a kiemelt államok egy csoportja jutna először egyezségre. Ilyen megállapodásokkal el lehetne oszlatni azokat az aggályokat, hogy a szigorú kibocsátási normák miatt a globális versenyben hátrányba kerülnének azok a cégek, amelyek szigorúbb környezet- és éghajlatvédelmi normák alapján kénytelenek fenntartani a működésüket.

A széntüzelésű erőműveket nagy számban működtető államok csoportjában kötendő egyezmény résztvevői között ott lehetne például Kína, az Európai Unió, India, Japán és az USA, ezek az innen származó légköri terhelés 80 százalékáért felelősek. Egy ilyen megállapodás tartalmazhatna például előirányzatot arra, hogy a csoportban lévő fejlett ipari államok átadnak „tiszta szén” technológiákat. Ehhez a pénzt azon egyezmények révén lehetne előteremteni, amelyek a kibocsátás korlátozását és a kvótákkal folytatandó kereskedelmet szabályozzák.

Az idő sürget: a következő tíz évben csak Ázsiában 800 gigawattnyi összkapacitású szénerőművet építenek, ez nagyjából megfelel Európa mai összesített áramtermelésének. Ha ezek felépülnek, akkor évente több mint 4 milliárd tonna szén-dioxidot juttatnak a légkörbe.

Bár a megújuló források felhasználása növekedni fog, a gyorsan növekvő igények kielégítésére nem lesznek alkalmasak, ezért a fosszilis hordozók még évtizedekig fő energiaforrásként lesznek számon tartva. Ezeket valamiként mégis „tisztává” kellene tenni, hogy elérhető legyen az alacsony karbon-

szinttel működtetett gazdaság. Az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi szakbizottsága (IPCC) szerint a szén-dioxid kinyerésével és tárolásával akár 55 százalékos mértékben is hozzá lehetne járulni a szükséges terheléscsökkenés eléréséhez. Az eljárásba mégsem invesztálnak az érintett cégek, mert roppant költséges, és nem hoz többletbevételt. Ha ezen a helyzeten változtatni akarunk, akkor ösztönzőket kell kimunkálni a javukra.

A politikusoknak többféle módon kellene előmozdítaniuk a szén-dioxid-kinyerés elterjesztését. Először is árat kell hozzárendelni a gázok légkörbe juttatásának jogához, mégpedig kibocsátási maximumok meghatározásával és a kvóták adásvételével, amint az az Európai Unióban már működik. Végezetül a kormányoknak ösztönözniük kellene alacsony karbonszintű technológiák kifejlesztését és közzétételét. Az energiaárak legutóbbi drámai esése miatt valószínűtlen, hogy befektetők nem bizonyított eljárásokba invesztáljanak.

Az államkincstárak ma nehezen tudják a megfelelő forrásokat rendelkezésre bocsátani, ezért a kibocsátási kvótákkal folytatott kereskedelemből kell a szükséges összegeket előteremteni. Az EU által félretett és aukcióba bocsátandó légköri terhelhetőségi engedélyekből összejöhet például egy 6-9 milliárd eurós keret, amelyből új technológiák kereskedelmi léptékű hasznosítását lehetne megoldani és demonstrálni.

A szerző a Royal Dutch Shell vezérigazgatója és egy légkörvédelemmel foglalkozó vállalatvezetői munkacsoport elnöke

Copyright: Project Syndicate, 2009

@ www.project-syndicate.org