Kullogó reformok

Némileg kevesebb személyi jövedelemadót kell fizetni, némileg csökken az élőmunkateher, némileg javul a versenyképesség – ilyen közeljövő körvonalazódik a magyar vállalkozások előtt a kormányzati adómódosítási törekvések fényében. Ez némileg jó hír. Tudom, nem illik túl sarkosan fogalmazni, hiszen a kormány ilyen mélyreható adóreform-javaslatot – nevezzük így – még nem tett le az ország népe elé. Mégis lehet jó néhány kifogásunk. Az egyik, hogy valójában még nem tettek le semmit sehová. Igaz, a jó munkához idő kell, a válság azonban már ősszel megérkezett hozzánk, ennek ellenére a kormány csak több hónapos vívódás után szánta el magát a beharangozott átalakítások előkészítésére.

A bátortalanság – vagy inkább a politikai károk minimalizálásának szándéka – érhető tetten abban is, hogy miközben a kormány csomagja majd’ minden adónemhez hozzányúl, az átalakítások valójában egyetlen területen sem hoznak igazán újat. Néhány százalék fel, néhány meg le – ez finomításnak jó, ahhoz azonban édeskevés, hogy kihúzza a válság csapdájából a magyar cégeket. A hazai adóteher ugyanis még így is rekordernek számít a térségben.

Lassan mi vagyunk az egyetlen ország a régióban, amely még mindig nem lépett át a Rubiconon – és saját árnyékán –, s cselekvés helyett csak újabb és újabb terveket kovácsol az átkelésre. Így nemcsak másokhoz, hanem már magunkhoz képest is komoly lemaradásban vagyunk: a tervezett kormányzati adócsomag két éve még sokat lendített volna a gazdaság szekerén, ma már csak tűzoltásnak jó.

Tény, hogy az átkelés sok fáradsággal és kockázattal jár. A legnehezebb feladat talán éppen a bizalom visszaszerzése. Bízni abban, hogy lehet másképpen is. Hogy a normális mértékű adókat még a „notórius adókerülő” magyarok is hajlandók befizetni. És hogy adózók és állam nem ellenségek, hanem szövetségesek.