Leértékelt régió

A mi valutánk, de mindenki problémája – ismételhetnék meg a kelet-európai országok vezetői kissé átalakítva John Connolly amerikai pénzügyminiszter híres, 1971-es mondását a dollárról. Nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy térségünk egyre súlyosabb gondjai már az Európai Unió döntéshozóit is aggasztják. Nem véletlenül: az új uniós tagállamok ezer szállal kapcsolódnak a régebbiekhez, ezért egy itteni krach érzékenyen érintené a nyugat-európai vállalatokat és pénzintézeteket is.

A mostani bajok részben épp a korábbi eufóriából eredeztethetők. Az uniós tagságra készülődő, majd oda belépő országok gazdasága az egyik legvonzóbbnak számított a világon. Az egységes piac, a jogbiztonság, az olcsó és képzett munkaerő, valamint a különböző kedvezmények sokakat idecsábítottak. Kelet-Közép-Európa felértékelődött, talán túlságosan is. A beömlő tőke áldásait élvezhettük, közben azonban – nyitott gazdaságok lévén – kiszolgáltatottságunk is drámai mértékben nőtt.

Az exportpiacok és a finanszírozási lehetőségek szűkülése jelenleg hatványozottan érinti a korábbi élcsapatot. Különösen azokat az országokat, amelyek a jobb éveket nem használták ki versenyképességük javítására, hatalmas adósságot halmoztak fel, főként devizában, és nincs erős belső piacuk. Magyarország épp ilyen.

Sokan most az euró mielőbbi átvételétől várják a megváltást. Jobb esetben a feltételek gyors teljesítésével, rosszabb esetben az unió nagyvonalúságától remélik ezt elérni. Ez azonban vágyálom. Az eurózónának nincs szüksége újabb kockázatokra. Előzetes reálkonvergencia nélkül pedig amúgy is komoly problémákat szülhet a közös valuta átvétele.

Miben bízhatunk hát? Legfőképp abban, hogy a nagy uniós országok beindítják gazdaságaikat, és nem hagyják veszni – korábban nagy hasznot hozó – itteni érdekeltségeiket. Ez ugyanis részükről nem önzetlenség kérdése, hanem önérdek.