Stratégia kell

Annyira alacsony a hazai foglalkoztatás, hogy innen már aligha van lejjebb – gondolhattuk tavaly őszig, most azonban már csak az a kérdés, hogy mennyi munkahely szűnik még meg a recesszió miatt. A rövid és hosszú távú folyamatok most egymást erősítik, de a nagyobb szerep még mindig inkább a régóta lappangó strukturális hátrányunknak jut, nevezetesen az alacsony képzettségű tömegek tartós munkanélküliségének.

A válság ugyanis nem tart örökké, aki eddig dolgozott, vélhetően előbb-utóbb újra talál munkát magának. Bár itt is van szerepük a magyar adottságoknak, például a rugalmatlanságnak. Csak elvétve lehet hallani a munkahelymegtartás érdekében hozott munkaidő- vagy bérkorlátozásról. Sőt, a létszámleépítések ellenére sok helyen még béremelést is végrehajtanak. Ezen a téren lehet szerepe a kormány munkahelymegtartó erőfeszítéseinek, hosszabb távon azonban gyökeres változások lennének szükségesek.

Bár az utóbbi időben ijesztő eredményeket hoztak a magyar képzési rendszerrel kapcsolatos felmérések, azért európai összehasonlításban még mindig legalább átlagos szint rajzolódik ki azokból. A munkabérek pedig messze alacsonyabbak az uniós átlagnál, még az amúgy magas adóterhekkel együtt is. Valamiért azonban mégis sokkal több ember marad állás nélkül, mint szinte bárhol máshol Európában. Úgy tűnik, hogy a mindenben átlagos szint kevés a kiugráshoz, kell valami, amivel ki tudunk tűnni a tömegből.

A gazdasági stratégiánk – ha ugyan létezik ilyenünk – nem bizonyult sikeresnek az elmúlt évtizedekben. Más országok ennyi idő alatt akár tíz százalékpont felett is tudták növelni a foglalkoztatási rátájukat, mi viszont ragaszkodtunk a bőkezű szociális rendszerrel megtámogatott status quóhoz. Most látszik némi változás a politika hozzáállásában; remélhetőleg megértik, hogy a tűzoltás mellett nagyobb ívű stratégiára is szükség van.