Szűkülő mozgástér az új gazdasági világrend hajnalán

A világ változik, és új gazdasági világrend alakul ki. Nem tudjuk, hogy valójában mennyire nőtt a hitelállomány a világon a 2007-et megelőző tíz-tizenkét esztendőben, de az valószínűnek tűnik, hogy nagyon sok vállalat és természetesen nagyon sok magánszemély adósodott el a korábbi éveket meghaladó mértékben. Az olcsó és zökkenőmentesen folyósított hitel megolajozta a világgazdaság gépezetét, így nem csoda, hogy a 2000 utáni, a mostani eszünkkel nevetségesnek tűnő minirecessziót követő öt évben a gazdaság gyorsabban növekedett, mint a megelőző negyed évszázadban bármikor, és ezt – a standard makroökonómiai tanulmányainkat meghazudtolva – Bretton Woods felbomlása óta a legalacsonyabb infláció mellett tette. A megfelelő hitelállomány ugyanis, ha éppen nincs likviditási krízis, megnöveli a tőke és a munka hatékonyságát, megkönynyíti a beruházásokat, beindítja a nemzetközi kereskedelmet, és segít a nemzetek, régiók közti munkamegosztásban. Ez lecsapódik a növekvő részvényárakban, az ingatlanpiac aktivitásában, egyszóval mindenben, amin az elmúlt években pénzt lehetett a tőkepiacon keresni. Ebben a környezetben a jelentős finanszírozási igényű országok hiteléhségét is könnyen ki lehet elégíteni, mint ahogy Magyarországnak sem volt problémás 2004–06 között az államháztartás és a folyó fizetési mérleg ásító hiányát is kölcsönökkel betömködni. Ennek az időszaknak vége.

Az sem elhanyagolható tény, hogy az új amerikai adminisztráció minden kísérlete ellenére elkerülhetetlen lesz az amerikai háztartások fogyasztásának drasztikus csökkenése; ez már el is kezdődött, és egyelőre nem látszik, hogy hol lesz a vége. Ez nem jó hír az exportvezérelt ázsiai gazdaságoknak, amelyek közül sokan – főleg Kína – rendkívül nehezen tudták az exportsikereiket a belföldi piac élénkítésére felhasználni. Az Amerikába irányuló kivitelre ráállt gazdaságok egyébként jelentős keresletet támasztottak a nyersanyag-exportáló országok termékei, valamint a fejlett Nyugat technológiái iránt, ezzel zárva be a világgazdasági munkamegosztás impozáns körét. Most az exportpiacok általános összeomlása mindenhol protekcionista reakciókat vált ki; ez kétségkívül szuboptimális állapotot teremt, de játékelméleti ismereteink alapján világos, hogy ennek megakadályozása gyakorlatilag reménytelen. A világkereskedelembe kerülő áruk és szolgáltatások volumene 1982 óta először csökkenni fog, és egyelőre csak remélni tudjuk, hogy ez a visszaesés a jövő évre már nem lesz jellemző.

A világ tehát alapjaiban változik meg, úgy, ahogy az elmúlt száz évben csak a világháborúkat lezáró békék, a két olajválság, illetve a hidegháború vége tudta megváltoztatni a gazdasági rendszert. Ilyen változás mindig jelentős árarány-átrendeződéssel jár, amelynek fő csatornája a devizaárfolyamokban bekövetkező korrekció lesz. Nagyon úgy néz ki, hogy ebben az átrendeződésben, amelyben Magyarország egy nem versenyképes adórendszerrel, a munkaképes korú lakosság alacsony munkavállalási kedvével, a nemzeti össztermék száz százalékát meghaladó külső adóssággal vesz részt, a forint nem a nyertesek között lesz. Szemmel láthatóan érzi ezt a kormány is, amely annak ellenére, hogy egy éve van a következő választásokig – amelyeken a jelenlegi választói preferenciákat tekintve jó eséllyel csúnya vereséget szenved –, igyekszik az ország s ezen belül is az állam pénzügyeit kontroll alatt tartani. Nem biztos, hogy ez az egyelőre felelős gazdaságpolitika mérsékelni tudja az árfolyamra nehezedő nyomást, de ha a gyengülés rendezett keretek között megy végbe, már az is nagy szó.

Magyarország ugyanis nem az egyetlen állam, amelyik finanszírozási, illetve pénzügyi stabilitási problémákkal küszködik. Ukrajna a szemünk láttára omlik öszsze, Oroszország hetente több milliárd dollárnyi tartalékot éget el, hogy mérsékelje a rubelre nehezedő nyomást, de az sem egyértelmű, hogy vajon Nagy-Britannia miből fogja konszolidálni pénzügyi szektorát, amely a brit GDP ötvenöt százalékával nyújtott több hitelt, mint amennyire a hagyományos betéti forrásai fedezetet nyújtanak. És akkor nem is beszéltünk a szintén túlméretezett bankrendszerű Svájcról, a kelet-európai fejleményeknek kitett Ausztriáról, valamint nagy kedvencünkről, a kormányzati pénzügyi statisztikákat egy időben üzemszerűen manipuláló Görögországról sem. Egyszóval a világ változik, és a krízis sok feszültséget hozott a felszínre, amelyek jó ideig stressz alatt tartják a piacokat, gyakorlatilag kivéve a kis országok gazdaságpolitikusainak a kezéből a saját árfolyamuk, saját kamatszintjük feletti rendelkezés jogát. Ez nem jelenti azt, hogy a bajt ne lehetne valami ámokfutással tetézni, de egyelőre a finanszírozhatóság szem előtt tartásán, valamint az imádkozáson kívül a magyar kormány nem sokat tehet.

Ennek hogyan, mikor lesz vége, és milyen világban fogunk élni? Az valószínűnek tűnik, hogy a világba adagolt jegybanki és költségvetési ösztönzők a gazdaság talpra állása után jelentős, akár globálisan is két számjegyű inflációt okoznak majd. Az is egyértelmű, hogy ha a fejlett világ néhány országának – például Nagy-Britanniának vagy akár Svájcnak – nemzetközi segítséget kell kérnie, annak ára lesz. Az esetlegesen belépő új, konzorciális finanszírozók – mint például Kína vagy az arab világ – formális befolyásukat is növelni szeretnék a világ ügyeiben, ez az ENSZ Biztonsági Tanácsában és a nemzetközi pénzügyi intézményeknél a pozíciók újraosztását jelenti. A világ alapjaiban változik meg, nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai értelemben is, amelyben marginális faktor a forint árfolyama és a hazai kamatok szintje.

A szerző a Budapest Alapkezelő Zrt. befektetési igazgatója