Társadalmi hatások

Ma már egyértelmű, hogy a világgazdasági és az európai receszszió mélyebb és hosszabb lesz annál, mint ahogy az tavaly év végén látszott. Eközben a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon tartós bizalmatlanság tapasztalható, ennek elsősorban a feltörekvő országok a kárvallottjai. Magyarországot mint nyitott, az exportpiaci lehetőségektől és a nemzetközi hitelektől egyaránt alapvetően függő gazdaságot mind az áru-, mind a pénzpiaci nehézségek erősen negatívan érintik. Ráadásul viszonylag nagy állami és magánadósságunk, illetve önálló nemzeti valutánk különösen sebezhetővé tesz bennünket a jelenlegi, alacsony kockázatvállalási hajlandósággal jellemezhető pénzpiaci körülmények között. Ebből adódik a sajátos paradoxon: hiába jobb ma számottevően a magyar államháztartás egyensúlyi pozíciója, mint az elmúlt hat évben bármikor, támadhatóságunk miatt a korábbinál sokkal szigorúbb nemzetközi pénzpiacot csak egy további erőteljes kiigazítás nyugtathatja meg.

A kérdés jelenleg nem az, hogy lesznek-e ismételt fiskális megszorítások (igen, lesznek), sőt, valójában a „mikor” sem kérdés ma már. Ilyen nemzetközi pénzpiaci megítélés mellett evidens, hogy újabb, érdemi stabilizációs lépésekre van szükség, mégpedig már 2009 második felétől. A kérdés legfeljebb az, hogy a fiskális kiigazítás következő szakasza pontosan milyen intézkedéseket takar majd. Ezen a területen ugyanakkor a magyar politikai döntéshozóknak könnyen traumatikus élményben lehet részük: gazdaságpolitikai döntéseik szabadságfoka hétről hétre csökken. Az idő előrehaladtával az olyan kérdések, hogy a magyar politikai elit szerint milyen lépések kedvezők – akár a magyar állampolgárok, akár bizonyos, erős érdekérvényesítő képességű csoportok szempontjából –, egyre kevésbé számítanak.

Az a típusú evickélés, amely alapvetően a Nemzetközi Valutaalaptól és néhány más intézménytől tavaly ősszel kapott kölcsönből próbálja meg átvészelni a világgazdasági és az európai konjunktúra beindulásáig hátralevő hónapokat, a pénzpiac ítélete szerint már nem kielégítő. Keserűen jegyezhetjük meg: az a fajta kiadáscsökkentésen alapuló fiskális stabilizáció, amelyre sokan már a hetedik éve várunk, most, a recesszió időszakában és a könynyen hiszterizálódó pénzpiacok fenyegetésének árnyékában bekövetkezhet. Minden jel arra utal, hogy – szemben a hosszú évek óta tartó kedvezőtlen trenddel – ezúttal a foglalkoztatás adóterhei végre csökkennek, ezzel párhuzamosan pedig a kiadások mérséklésének elsődlegesen nem a bérből, fizetésből és vállalkozói jövedelemből élők, hanem inkább az inaktív csoportok lesznek a kárvallottjai.

Nem kétséges, hogy ezt a fajta kényszerű fiskális politikai fordulatot a magyar politikai döntéshozók jó része a nemzetközi pénzpiacokkal szembeni fájdalmas vereségként éli meg. Az ez évi társadalmi folyamatok valóban rémisztők: az új munkanélküliek számának megugrása, drámai elszegényedés várható. Csakhogy ez rövid távon minden bizonnyal elkerülhetetlen; azaz nem a kiadások és az adók csökkentésén alapuló kiigazítás hatása, hanem a világgazdasági folyamatok mellett sokkal inkább a korábbi évek során elkövetett gazdaságpolitikai hibák következménye.

A következő hetekben arra még talán van mód, hogy a kiigazítás előttünk álló szakaszának a szerkezetét érdemben befolyásolja a magyar gazdaságpolitika: megóvhatók többek között a humánerőforrások (a közoktatás és az egészségügy), vagy biztosítható a rendvédelem – de csak bizonyos, alanyi jogon járó jóléti juttatások, állami működési kiadások megvonásának kárára. Ha viszont megvárjuk a pénzpiac elsöprő támadását, akkor gazdaságpolitikánk döntési szabadságfoka szinte nullára csökken – és a társadalmi hatások valóban beláthatatlanok lesznek.