Válságforgatókönyvek

A jelenlegi válság azért tudott nagyon hamar az EU-integrációt fenyegető tényezővé válni, mert olyan területen vet fel naponta eldöntendő kérdéseket, ahol az unió intézményi és működési rendszerének egyelőre nincsenek adekvát eszközei. Nem kevés leegyszerűsítéssel azt mondhatnók, hogy az EU „nem erre lett kitalálva”. Mechanizmusai alapvetően a prosperitás erősítését, nem pedig a válságok kivédését célozzák. (Más kérdés, hogy a már létező eszközök – a maga módján és bizonyos keretek között ilyen az euró is – esetenként hatékonyabb védelmet képesek kínálni, mintha egy-egy érintett országnak egymagában kellene az adott kihívással szembenéznie. De ez csak közvetett következmény.)

Erre rímel az is, hogy bár a tagországok egyes területeken készek voltak nemzeti szuverenitásukból a közösségi mechanizmusok javára részeket átengedni – például az egységes piaci versenyszabályok védelménél, a külkereskedelemben, az agrárpolitikában vagy tíz év óta egyre több tagállam esetében a valutakibocsátásban és a monetáris politikában is –, a szűken vett gazdaságpolitika szabályozását tagállami kézben tartották. A fiskális politika, az adózás, a gazdaságpolitikai prioritások meghatározása jogi szempontból kezdettől fogva mindmáig nemzeti hatáskörben maradt.

Mivel pedig a válság ma elsősorban a reálgazdaságot gyengíti – ahol tehát nincs közösségi hatáskör –, ezért egyelőre minden azon múlik, vajon a tagok mire szánják el magukat, és abból mit hajtanak végre. Mert az csak egy dolog, hogy időről időre összejönnek, tapasztalatokról számolnak be, ötleteket, kezdeményezéseket hallgatnak meg, majd befejezésül különböző „egyeztetett, harmonizált” intézkedésekre tesznek fogadalmat. A vállalások végrehajtása azonban továbbra is ugyanezen kormányokon múlik, miközben a közösségi intézmények kezében sem hatáskör, sem eszköz nincs a számonkérésükre, csak a politikai nyomás. Márpedig a politikus a tanácskozásokról hazamenve szűkebb pátriája nehézségeivel szembesül nap mint nap, amelyek hamar magukkal is ragadják, és azt tekinti immár a legfontosabbnak, amit a honi közvetlenül rászorultaknak látszólag leggyorsabban nyújtani tud, nem pedig azt, ami brüsszeli üléseken, „távlati megfontolások” alapján logikusnak tűnt.

Az utóbbi időben azonban éppen e területen kezd érdekes ponthoz elérni a folyamat. Nevezetesen: a gyors „nemzetmentő” intézkedések – mivel közvetlen belső érdekek azonnali védelmét szolgálják – nemegyszer unión belüli partnerek vagy legalábbis az uniós játékszabályok, például egységes piaci mechanizmusok megsértésével is járnak. Ami már önmagában sem jó, hát még ha a másik fél – a sértett partnerország – „visszalő”, és maga is hasonlóval reagál. Racionális gazdasági logika alapján is jól láthatók ennek a kártékony következményei, nem véletlen, hogy a hét végi G7-es pénzügyminiszteri találkozón látszólag mindenki a protekcionizmus ellen szólt.

Az EU-tagok számára azonban mindehhez járul még az integráció jövőjének a kérdése is. Ha ugyanis a látszólag jogos nemzetféltés oltárán kikezdik az unió talpköveit – például az egységes piac kohézióját –, akkor mindez egy kritikus ponton túl visszaüt az adott országra is. Hiszen hosszabb távon az ő érdekeit is a közös keretekből származó előnyök szolgálják. És ez, ennek reménybeli felismerése lehet az a pont, ahonnan egyebek között az EU léte, megőrzésének szüksége is vezetheti a tagországok kormányait e téren is szorosabb – és immár valós, mert be is tartott – együttműködés felé.

Más szóval: a tét egy kicsit ma az is, hogy vajon a válság közvetve szétrombolja-e az EU-integrációt, vagy éppen hogy megerősíti azt, újabb önként vállalt közösségi jogosítványokat híva életre.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője