A keleti kérdés

Most már úgy tűnik, mégsem kerülnek az összeomlás szélére a nagy ausztriai bankcsoportok: korábban mind a Raiffeisen, mind az Erste lépéseket tett tőkehelyzete rendezése érdekében, tegnap pedig az UniCredit első embere jelentette be, hogy – az Erstééhez hasonló modellt követve – segítséget kér az osztrák és az olasz kormánytól. Afelől pedig nem lehet kétség, hogy meg is kapja a kért – nagyjából 4 milliárd eurónyi – támogatást.

Egyes hitelminősítők elmúlt hetekben megfogalmazott aggodalmai tehát a jelek szerint alaptalannak bizonyulnak: ha a közös európai uniós bankmentő csomagból nem is lesz semmi, az érintett állami döntéshozók kínosan vigyáznak arra, nehogy valami rendszerszintű kockázatot is hordozó fejlemény történjen hitelintézeteikkel.

Az osztrák bankcsoportokat ráadásul nem lehet azzal vádolni, hogy tétlenül szemlélnék a gazdasági válság okozta fejleményeket: minden szereplőnél átfogó költség- és létszámcsökkentést hajtottak/hajtanak végre, visszafogták a bónuszokat, átalakítják a szervezeteket, és ami talán a legfontosabb, tovább szigorították a hitelkockázat-kezelést.

Az pedig, hogy az érintett bankok útján a kelet-európai érdekeltségek jelentenék a subprime-hoz hasonló aknát, a tavalyi eredmények tükrében enyhén szólva kérdésesnek tűnik: a tegnap jelentő UniCredit 17 régiós leánycége közül egy-kettő kivételével mind növelni tudta nyereségét, ráadásul az említett leányok az összprofit több mint felét adták. Ennek tükrében nem csoda, hogy a nyugati bankcsoportok vezetői minden lehetséges fórumon cáfolni igyekeznek a keleti érdekeltségeik leépítéséről szóló híreszteléseket.

Persze ahhoz, hogy 2009 se hozzon drámai fordulatot a kelet-európai bankpiacon, a helyi kormányoknak is jobban aktivizálniuk kellene magukat: a keleti kérdés megoldásához ugyanis még az osztrák állam is kevés lesz egyedül.