A közgazdászokat okold, ne a közgazdaságtant!

A közgazdászok voltak azok, akik legitimálták, sőt, népszerűsítették azt a nézetet, hogy a pénzügyek zabolázatlansága jó a társadalom számára. Szinte teljes egyetértésben nyilatkoztak, amikor szó esett a „kormányok általi túlszabályozottság veszélyeiről”. A technikai szakértelmük – vagy ami akkortájt annak látszott – kivételezett pozícióba juttatta őket a közvélemény-formálók soraiban, és megnyitotta számukra a hatalom folyosóit.

Közülük csak nagyon kevesen (például Nouriel Roubini és Robert Shiller) kongattak vészharangokat az eljövendő válság miatt. Ami pedig a legrosszabb, a szakma nem tud hasznos tanácsot adni, miként lehet kijutni a mostani felfordulásból. A keynesi fiskális ösztönzésről megoszlik a közgazdászok véleménye: van, aki szerint abszolút szükséges, van, aki úgy véli, hatástalan, sőt káros.

A pénzügyi szféra újraszabályozására rengeteg jó ötlet van, de ezek között nincs konvergencia. A világ pénzügycentrikus modelljének erényeiről hangoztatott korábbi, csaknem teljes egyetértés után a közgazdászszakma eljutott az egyetértés teljes hiányáig a mostani teendőket illetően.

A kérdés az, hogy vajon szükség van-e a közgazdaságtan alapos felrázására. Vajon égessük-e el a korábbi tankönyveket, és nulláról indulva írjunk újakat? Valójában erre nincs szükség. Ha nem tudunk visszanyúlni a közgazdászok eszköztárához, akkor nem is tudjuk értelmezni a jelenlegi válságot.

Miként fordulhatott elő például, hogy a tartalékok felhalmozására irányuló kínai döntés túlzott kockázatok vállalására késztetett egy Ohio állambeli jelzálog-hitelezőt? A válasz valószínűleg súlyosan hiányos maradna, ha nem vennénk figyelembe egyebek mellett a magatartás-gazdaságtan, az információ-gazdaságtan vagy a nemzetközi közgazdaságtan tételeit.

A hiba valójában nem a közgazdaságtanban, hanem a közgazdászokban van. A probléma az, hogy a közgazdászok (és akik rájuk hallgattak) egyaránt túlzottan bizakodóvá váltak az éppen preferált modellek használhatóságát illetően. Ezek a következőképpen hangzottak: a piacok hatékonyak, a pénzügyi innováció képes áttenni a kockázatokat azokhoz, akik azt a legjobban viselni tudják, az önszabályozás működik a legjobban, a kormányok beavatkozása pedig hatástalan, sőt káros.

Arról elfeledkeztek, hogy volt számos más modell, amely gyökeresen más irányba vezetett volna. Az önhittség vakfoltokat hozott létre, ezért ha valamit helyre kell hozni, akkor az a szakma szociológiája. A tankönyvek – legalábbis a haladó kurzusokon használtak – rendben lennének.

Más szakmabeliek olyan tantárgyat látnak a közgazdaságtanban, amely bálványként tekint a piacokra, és az allokálás hatékonyságának beszűkült fogalmaira összpontosít. A gyorstalpaló képzésben vagy csak a bevezetőket olvasva – esetleg újságíróként kérdezve – valóban csak ilyen magyarázatokba lehet ütközni. Ha azonban valaki több tanfolyamot is elvégez, esetleg haladó szemináriumok munkájába is bekapcsolódik, akkor gyökeresen más kép adódik.

A munkaerővel foglalkozó közgazdászok nemcsak arra összpontosítanak, hogy a szakszervezetek miként torzítják el a piaci versenyt, hanem hogy – adott feltételek mellett – a termelékenységet is képesek javítani. A kereskedelemmel foglalkozó közgazdászok a globalizációnak az egyenlőtlenségre gyakorolt hatását tanulmányozzák az országokon belül vagy az államok közötti viszonylatokban. A pénzügyi elméletekkel foglalkozók köteteket írtak a „hatékony piacok” elméletének bukásáról. A haladó kurzusokon részletesen oktatják a piacok elégtelen működését, illetve azt, hogy ezen a kormányok miként tudnak számos eszközzel javítani.

A makrogazdaságtan az a terület, ahol több tanulás után növekszik a távolság a specialista és a való világ között, mert itt – a nagymértékben irreális modellekre való hagyatkozás miatt – a relevanciát feláldozzák a technikai szigorral szemben. Szomorú, hogy ezen a területen a közgazdászok alig értek el némi haladást azóta, hogy John Maynard Keynes elmagyarázta, miként rekednek meg a gazdaságok a munkanélküliségben az elégtelen kereslet miatt. Egyesek (DeLong, Krugman) azt is megkockáztatják, hogy ezen a területen valójában visszafejlődés ment végbe.

A közgazdaságtan valójában egy eszközkészlet többféle modellel, ezért egy közgazdász ügyessége azon múlik, hogy miként válogat ezek közül az adott helyzet megoldása érdekében. Az eszköztár gazdagsága egyáltalán nem tükröződik a nyilvános vitákban, mert a közgazdászok túl gyakran sugallták a saját szociális és politikai preferenciáikat. Ennek során nem elemzőkként, hanem ideológusokként léptek fel, miközben egyes rendezési módokat előnyben részesítettek másokkal szemben. Ezen túlmenően nem osztották meg a saját intellektuális kételyeiket a nyilvánossággal, „nehogy hatalmat adjanak a barbárok kezébe”. Egyetlen közgazdász sem lehet maradéktalanul biztos abban, hogy az ő modellje korrekt.

Paradox módon azonban a szakma által képviselt valódi értékeket jobban tükrözi a jelenlegi összevisszaság, mint a korábbi, félrevezető konszenzus. A közgazdaságtan a legjobb esetben is csak világossá teheti a politikusok számára a választási lehetőségeket, döntést azonban helyettük nem hozhat. A közvéleménynek pedig akkor kellene gyanakodnia, ha a közgazdászok túlságosan egyetértenek.

Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

@ www.project-syndicate.org